Rég volt már, hogy klaviatúrát ragadtam, és ma sem feltétlenül tettem volna, ha Hanieszti az este folyamán nem hozza tudomásomra, hogy helyzet van, miszerint olyan bé-filmet adnak a tévében, ami már csak címével (Gyilkos cápa vs. óriáspolip - eredeti címén Mega Shark vs. Gian Octopus) pavlovi nyáladzást vált ki az ilyen csemegékhez nem szokott halandók körében, szóval írhatnék mán róla. Persze lehet, hogy Hanieszti valójában nem is azt akarja, hogy írjak, hanem hogy aztán ő kommontelhessen rá, amire aztán Zalán is fog, és még egy pár ilyen, s kész is a szerelem, mármint kettőjük között. Ez a feltételezés annyira nem légből kapott, mivel Zalán már többször levezette nekem ebbéli elméletét, és sürgette, hogy én bejegyezzek, csak hogy indulhasson végre köztük a kommentrománc - ami, valljuk be, sosem emelkedhet olyan magasságokba, mint a csetszex köztem és Szabó Orsi között, a hétvégén ugyanis ezt egy - és itt tessék megkapaszkodni valami kiálló tárgyba- papírszalvétán bonyolítottuk le egy gyros-, de semmiképpen sem gyorsétteremben. S mivel a kiszolgálás a fenti helyszínen kissé akadozott, szekszuális nedveinket és míves mondandónkat egyaránt bő lére ereszthettük, fűű, netuddjátokmeg, de most hirtelen kedvet kaptam a debreceni történések leírásához is...

Bár a plakát még némi bizalomra is okot adhatna...

De ácsi. Alapvetően értő filmkritikát szándékoztam írni, mielőtt még elkapott volna a szófosás, szóval térjünk vissza a múvihoz, mert lássátok, feleim, érdemes. Sajnos a műremeknek alighanem csak az utolsó harmadába tudtam bekapcsolódni, mert Ház Gergely kalandjait néztem, amíg a beharangozó sms meg nem érkezett. Szerencsére a film megértéséhez nem kell részecskefizikusnak lenni, így én is hamar be tudtam kapcsolódni a film hömpölygő cselekményébe, amit így meg tudok osztani mindazokkal, akiknek nem volt ilyen szerencséjük.

Történt vala még a jégkorszak tájékán, hogy egy igencsak terebélyes cápa, és egy hasonképp megtermett polip -ádáz csatájuk közben- belefagytak egy gleccserbe, ami -tekintve hogy a jégkorszak legjobb tudomásom szerint sem percek alatt következett be- már most előre vetíti, hogy igen mulya állatokról lesz szó. Kétmillió évvel később ezek a mirelit jószágok valahogy mégis felolvadnak, de nem úgy ám, mint a normális halfilé szokott, vagy mint a tengergyümölcse a pizzán, neeem, ezek az izomzsibbadás vagy másnaposság minden jele nélkül elkezdenek leírtani mindenkit a környéken.

A szörnyfilmekből már ismerten a szörnyek megfékezésére adva van ugye a főként baromarcúakból álló hadsereg, illetve a lényegesen szimpatikusabb tudósokból álló maréknyi csoport. Az előbbit a bé-filmek koronázott királya, Lorenzo Lamas, a latino Don "The Dragon" Wilson (akit viszont az ázsiai Lorenzo Lamasként is ismernek) testesíti meg. Lamas művészúr a stabilitás elmozdíthatatlan támpillére, mivel minden filmjében ugyanazt játssza, vagy ha nem is teljesen ugyanazt, akkor viszont ugyanúgy. Jelen esetben is főként azzal van elfoglalva, hogy szúrósan néz, leköcsögöz másokat, és időnként poénkodik, persze nem nagyon, hanem csak úgy lazán maró iróniával, mint ahogy azt az igazi kemény arcok szokták (lásd: én). Ellenfele (a túlméretezett kopoltyúsokon kívül) a jóval entellektüellebb Deborah Gibson, akineki neve nekem sem volt különösebben ismerős, így utána is néztem, hogy milyen egyéb filmben is domborított még a nevezett színésznő. Hát, másban sem nagyon. Vagy ha mégis, kár volt. A nőci csapatát alkotja még annak trottyosodó professzora, meg valami jóarc japán manus is, akit gondolom a biodiverzitás miatt tettek be, hogy legyen elég rassz a filmben - itt jegyezném meg, hogy én alapvetően hiányoltam kedvenc "rossz színészeimet", de a Knézys videó óta tudjuk, hogy ezek nem szívesen merészkednek vízbe. Utóbbi csókáról sajnos nem tudtam eldönteni, hogy ő most halbiológus, vagy éppen egy katonai tengeralattjáró kapitánya, de mint tudjuk, e két foglalkozást a való életben is csak egy hajszál választja el egymástól.

A két fél persze félre kell, hogy tegye nézeteltéréseiket mert a szörnyek eléggé kitesznek magukért: a polip játszi könnyedséggel csápolja le az ellene küldött vadászgépeket, a cápa pedig kettéharapja a Golden Gate hidat, nem mintha bármi különösebb oka lenne erre. Megannyi, a dögök megfékezésére tett sikertelen kísérlet után a nőci kitalálja, hogy eresszék egymásnak a lényeket, jó lesz az. Ezen bravúros ötlet megszülésében segíthetett neki az, ha olvasta a forgatókönyvnek legalább az első lapját, ugyanis már a cím utal arra, hogy itten valami hasonló leszámolás lesz. A szörnyek hajlanak is erre, de előtte még lezúzzák a teljes tengeralattjáró flottát, meg a japó manust is, hogy legyen kit sajnálni, aztán nekiesnek egymásnak, olyan igazi szabadfogású kocsmabunyó stílusban. Aki nem látott még cápát polipot lefejelni (és vica versa), az nem is tudja, mi fán terem az igazi eksön. Kedvencem talán mégis az a rész volt, amikor a polip halálos ölelésbe fogta ellenfelét, aki némi vergődés után leharapta fogvatartójának egyik karját, és odébb úszott. Többször is. Ugyanis a fenn vázolt jelenet legalább háromszor lejátszódott, ugyanúgy. Itt elismeréssel kellett gondolnom a film ötletgazdáira, amiért egy, végtagokban ennyire bővelkedő állatot sikerült találniuk, nyolc csáp egyenkénti leharaptatásával már egészen jól ki lehet tölteni a kilencven perces játékidőt. Mennyivel nagyobb bajban lettek volna, ha a film címe mondjuk Gyilkos Cápa vs. Deák Bill Gyula, ugyanis akkor igen hamar kifogytak volna a mondanivalóból. A két jószág tehát hadakozott serényen, és a néző - sejtve a klimax közeledtét- már tűkön ülve várta, hogy a a szörnyek mi módon oltják ki egymás életét, már ha egyáltalán. Az izgalom a tetőfokára hágott, s pattanásig feszült idegekkel meredtem a képernyőre, amikor a két bestia egyszer csak megdöglött.

... de a film valójában így néz ki.

Így.

Egyszerre.

Minden átmenet nélkül.

ZSENIÁLIS! Mondhatni minden várakozást felülmúl. Extázisom közepette némi megnyugvással vettem tudomásul, hogy előkerült a japán muksó is, aki mégse halt meg, mert nem illik azt. És honnan lehetett tudni, hogy a szerencsétlent tengeralattjárójával egy pár perce taszajtotta a majd' biztos halálba a polip? Nnna? Hát kormos volt az arca, baszomalássan, onnan!. De a hepiend még csak most jő: a nőci és a japó az idilli tengerparton egymásnak örülve megjegyzik, hogy ők ugyan a büdös életbe többet szörnyeknek a közelébe sem mennek, majd sejtelmesen utalásokat tesznek a "Mozart zenéjére úszó cetek"-re, amikor megjelenik mögöttük a trottyos, és közli, hogy valahol az óceánban megint böszme állatokat találtak, most mennek-e, vagy mi van. Hát persze, kacarászik kedélyesen a páros, és mennek is. Vége.

Én mondom, eme filmnek minden másodperce aranyat ér. A színészi játék brilliáns. Amikor hőseink megtudják, hogy a cápa benyelt pár ezer embert, vagy hogy a polip fél perc alatt szétcsapta a flottát és ők az egyedüli túlélők, azt úgy reagálják le, mintha valaki azt jelentette volna be, hogy cukorral issza a kávéját. Persze nem mindenkinek vannak ennyire kötélből az idegei, a megmaradt tengeralattjáró kormányosa (kormány jelen esetben egyenlő 1db joystick, az a Commodore 64-es fajta), midőn egy űberprecíz manővert kell teljes sebességnél végrehajtania a tenger fenekén, felpattan, és pisztolyt szegez a többiekre, mert hát ha a hajó kormányzatlanul baszódik valami sziklához, az még mindig ezerszer jobb, mint ha mindezt kormányozva teszi. Szintén dícséret illeti a film készítőit, hogy nem hagyták magukat a fizika törvényei által a realitás zord sziklájához láncolni magukat: a cápa -hőseink szerint- gyorsabb, mint egy löhajtásos repülőgép, ugyanakkor perceken keresztül képes üldözni hőseink tengeralattjáróját, ha a feszes dráma ezt kívánja. Persze lehet az is, hogy valójában a hajók ennyire pöpecek, mivel a Japán-San Francisco- sarkvidékek útvonalat rövidebb idő alatt teszik meg, mint ahogy más e-mailt küld. Láthatjuk viszont a darwini evolúció és a páratlan alkalmazkodókészség erőit munkálni a filmben, a dögök ugyanis annak megfelelően változtatják méreteiket, hogy éppen mit kell megenni/leölni/kergetni ezerrel. Ha pedig még valakit nem sikerült meggyőznöm arról, hogy a film a kultúra fellegvára, végül kegyelemdöfésként megjegyzem, hogy a döntő csata előtti pillanatokban művelt főhőseink klasszikus költeményeket recitáltak egymásnak, mert a legnagyobb izgalmak között sem szabad megfeledkezni az elme pallérozásáról, meg hát a szöveget úgyis tudja mindenki, elvégre akció előtti eligazításokon gondolom a komplett legénység memorizálja a Shakespeare összest.

A fogászatban is jártas címszereplő hidat helyez a jobb alsó hatosra.

Kedves Eszter! Köszönöm néked, hogy kirántottál tespedtségemből és megmutattad nekem e csodát. Sosem leszek már az, aki voltam...