Ha azt mondom, a következő versnek Hani Eszti az ihletője, nos, azt bizony nehéz bóknak venni. Hadd magyarázzam meg: hanibanim a múltkor kifejtette, hogy a blogon egyre gyakrabban tűnik fel a kaki valamilyen kontextusban, ergo: írásom az alpári, altesti régiókba tolódik. Védekezésül mindössze azt tudtam felhozni, hogy az olvasóküzünség ezt várja el, és én csak új köntösbe öltöztetem a cirkusz és kenyér fogalmát. De a kritika kétségkívül értő és találó volt, én pedig egy kompromisszumos válaszlépésre szántam magam: a szépirodalom és a kaki házasítására egyetlen grandiózus versmű keretein belül, ami az utóbbi idők talán leghosszabb verstermése, és talán nem kell részleteznem, hol, s milyen körülmények közt kaptam rá ihletet. Szerintem benne van minden, ami egy jó versnek védjegye: szeretet, fájdalom, kirekesztés; élénk, színdús képiség; morális útmutatás. Lehet, hogy elküldöm az Élet és Irodalomnak, csámcsogjanak rajta.

 Mellesleg lehet, hogy túlságosan belebonyolódtam a témába, mert a múltkor a rádióban hallottam egy reklámot valami újfajta szoláriumról, melynek lényege a "csokicső". Nos, én ez utóbbiról megint csak a kaksira asszociáltam, főleg, miután egy élveteg női hang többször is elismételte a szlogent "Öt perc, és elmész... barnán", amit én úgy értelmeztem, hogy ha az ember dolga végeztével veszi észre, hogy nincs papír a legkisebb helyiségben, akkor csakugyan barnán kell onnan távoznia, és mindezt persze a csokicső miatt. Egy szó, mint szász: ez intő jel, hogy a közelmúltban csakugyan túl sokat foglalkoztam az anyagcserével, de mostantól más lesz. A témát ejtettem, pottyantottam, vagy ahogy az angolék mondják, "got it out of the system". Mostantól csak akkor gondolok ilyesmire, ha muszáj lesz. Vers.

 Óda a kakimhoz

Nem is olyan rég még táplálék valál
S araszoltál lassan nyelőcsövem falán
Le gyomromnak tágas sav-medencéjébe,
Hol enzimim bontottak zsírra, fehérjére.
S most, tortúrád végén már nem is vagy magad:
Úgy hívnak csak, bélsár, netán salakanyag.

Miért a székletnek balga száműzése?
Nyelvünkben miért csak a rossz osztályrésze?
Mert ha néha félek, azt modják rám, "fosok"
Ez pedig, lássátok, nem túl kedves dolog.
S ha valami kapcsán nem fog el izgalom,
Miért mondjátok rám, hogy "még le se sz*rom"?
De a "kaki" szó, ha gyermek ajkán csattan
Olyannyira tiszta, szűzi és ártatlan.
Nincs oly édesanya, ki ettől dühvel remeg
Mondván azt, hogy "Baszki, hogy besz*rt a gyerek!"

Hiszen a béllepény annyira sokszínű
Lehet kemény, nyúlós, vagy főzelék-szerű.
Gyorsabban futhat át rajtad, mint gondolat,
Ilyenkor gatyódon sötét nyoma marad.
Máskor napokig is elidőzik benned,
S áhitattal várod, hadd kelljen már menned.

Ha kiválsz belőlem, oly gyakran jó nekem,
Persze néha fájsz is, s éretted könnyezem.
Beleimet járva sorsod iszamos éj,
Talán te is várod, végre a fénybe érj,
S hogy átadd magad morajló örvénynek,
Szilaj vad haboknak, amikor öblítek.
Ki tudja, merre visz vad vizek végzete,
S útvesztő csatornák bűz-teljes rendszere?
Tán eljutsz majd oda, mi vágyaid záloga,
Ahová elvágyik minden fekália.
S millió társad közt, kit összehord a sors
Te is egy mély, barna, szép álomba csukolsz.
Körülötted társid hullámzó masszája,
Ki tudná már, kinek ki volt a gazdája?

Pozsgás arcú kislány pottyantotta-e ki,
Ki az ürítésnek pírongva fog neki?
Ki a wécén ülve imádkozik sután,
Hogy ha pukizna ő, ne hallja senki tán?
Vagy bús  sarki boltos e kakszinak szülője,
S sűrű nyögések közt búvott ki belőle?
Azé tán miniszter, övé talán pápa...
Nem tudja ezt senki, hagyjuk a picsába.

Mert a kanálisban egyenlő mindenki,
Nincs egy, a többinél bármiben jobb kaki.
A trutyi-rendszerben nincs is semmi hiba:
Szarból van itt, kérem, a demokrácia