Még valamikor sűdő gimnazista koromban egy filmklubbos este során barátaimmal a kollégium előtt álldogáltunk, amikor az egyik hazafelé induló nevelőtanár megszólított minket:
"Na, mi van, fiúk? Csak álldogáltok itt, és várjátok, hogy valami kozmikus katasztrófa történjék?"
Akkor nem értettük. Igazából most se. De ma a vonatúton eszembe jutott, hogy mivel olyan keveset tudunk az univerzum működéséről, egy nanoszekundummal sem láthatjuk előre annak sorsát. Bármelyik pillanatban itt lehet a Végitélet, vagy, ha úgy tetszik, Armageddon, Apokalipszis, Ragnarok, Qiyamah. A mostani Kalpa véget ér, a Dharma kerekének törvényei megszűnnek létezni. S mi csak a jeleket láthatjuk: az égbolt lángolni kezd, a föld szüntelenül reng, a csillagok lehullanak, a folyók visszafelé folynak, a holtak felélednek, a politikusok igazat mondanak, Bruce Dickinson pedig elkezd sz*r zenét csinálni.
Még szerencse, hogy ez valójában nem következhet be soha.
Mert minden rendben van. Az élet szép. Tudom.
"We were eternal back in those days
But now we are memories
They hide us away
But we were the only ones
Never forget, those fallen heroes
Never again..."
