Kedves István!
Ezt a posztot nagyrészt neked dedikálom, mert kérdésed - t.i. hogy „mikor iszunk mán” – komoly folyamatokat indított el a tudatalattimban, amelyek egy olyan álomban kulminálódtak, amely után egy valamire való álomfejtő vagy pszichiáter is megnyalná az összes sztetoszkópját, márpedig nincs nekik sok.
Csajozós jelmezötlet farsangra, már ha az álmomnak hinni lehet. Szerintem nem.
Szóval az történt, hogy Istvánnal söröztünk, Egerben, a Tűzszék (valamilyen –szék volt, az tuti) kocsmában. Hol itt a csavar? – hördül fel az olvasó, mert ez a mondat semmi fantasztikumot nem hord még magában, és igaza is lenne; de kuss, most én beszélek. Szóval söröztünk, méghozzá farsang vagy helovín alkalmából, gondolom én, mivel sokan viseltek jelmezet, pl. István is. A választott ancúg mögötti logika szerintem briliáns volt: ha Romángergő a való életben biztonsági őr, akkor az effektíve zsaru; ugyanakkor Istvánunk, aki meg adattári mérnök, és az országutakat járja, valamint böhömnagy autóknak szabja meg, hogy merre mehetnek, no, ő meg akkor kavboly lészen. Öltözéke kábé hozta is az ovis farsangok színvonalát, már ami a tiritarka inget, nyomott kalapot és a vagányul nyakbakötött úttörőkendőt illeti, ugyanakkor legjobb emlékeim szerint a baltaarcú cowboyoknak nem védjegyük a náci karlendítés. Márpedig Istvánunk valami hasonló, suta zígheil-féle mozdulatokkal operált, amikor az este folyamán a lyányoknak akart imponálni, kevés sikerrel. A kiszemelt nőszemélyek ugyanis nyilvánvalóan túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy értékeljék a náci-cowboyba oltott adattári mérnökség szépségeit, mivel ők még erősen a Pokemon-és-más-japán-baszomságok vonulat hatása alatt voltak. Ezért öltöztek többen közülük Pikacsunak. Tették mindezt úgy, hogy összeálltak párokban, magukra terítettek egy ocsmány, sárga pokrócot, feltettek egy hatalmas karton pokemon maszkot, amiből effektíve csak a két pár láb látszott kis, és voila! Pikacsu. Elég horrorisztikus volt, ha engem kérdeztek. Ezen álomjelenet végén én már éreztem, hogy ezt a terjedelmes baromságot nekem meg kell örökítenem az utókornak, ezért távozásunk után megkérdeztem Pistit, hogy hol is voltunk, mire ő készségesen mondta, hogy „Tűzszék, tudod, ahol régen a DETT volt!”. Japersze, válaszoltam én, és csak jóval később jutott eszembe, hogy fogggalmam sincs, mi a franc az a DETT. Szóval ha rajtam múlik, sosem fogunk visszatalálni ebbe a sörözőbe, amit viszont az egri Pokemon baráti kör szerintem nem is bánna annyira.
Más, de még mindig tegnapi álom. Egy páran tudjátok, hogy én tulajdonképpen –a látszat ellenére- szakdolgozatra készülök, amelynek konkrét címe még mostsenincsen, de az idegenek szerepét, szimbolikáját és reprezentációját (mert ezek szép szavak, okos szavak) kívánja taglalni a a Sci-Fi berkein belül. Ehhez olvastam a „Starship Troopers” c. könyvet a napokban, ami kétségkívül mély nyomokat hagyhatott bennem. Történt ugyanis, hogy nagyanyám kertjében bóklászva egy hangyabolyba botlottam, amiben a hangyák között élt egy lótetű is, én pedig rögtön levágtam a szitut, miszerint a lótetű kikémlelte az emberiséget, a hangyák meg támadni fognak, nosza, megelőző csapást rájuk izibe! A hangyaboly széttúrása (és az emberi civilizáció megmentése) közben arra gondoltam, hogy miért nincs egy, a könyv eseményeit a már létezőnél hűebben követő filmfeldolgozás, aztán lett, ami tetszett is egészen a végéig, de amikor az utolsó jelenetben egy tengerészgyalogosnak öltözött hobbit dobott gyűrűt egy vulkánba, na akkor egy kicsit dézsvűm lett és megkérdőjeleztem magamban a film alkotóinak az eredetiségét.
Sajnos az álom többi része már homályba vész, de szerintem már ez is bőven elég lenne egy beutalóra egy barátságos, köpenyes emberekkel teli intézetbe. Ja, és még valami: István, egy hét, és iszunk!
