Már említettem az előbb, hogy írtam Adácson verset, mert miért is ne. Szerintem egész jól sikerült ahhoz képest, hogy még pénteken szintre ittuk magunkat, amit aztán szombaton előbb csak megtartottunk, majd még rá is erősítettünk. Tökéletesnek éppen nem mondanám, de eddig is volt olyan hogy a felező tizenkettesek vagy tizenegyesek voltak, vagy tizennégyesek, de ha csálé is a rigmus, hát rúgja meg a rozmár: a szándék a fontos. Meg a HÉV. Küldöm mindenkinek, aki az ilyet szereti.
Óda vagyok érte
A Hold ezüst fénye
Terül szét Adácson
Valaki egész nap
Várja azt, hogy lásson
Hogy lényed minden
Érzékszerve igya
Mert a hangod mint méz
S kéj bőröd illata.
Miért is hazudnék
Ostobán magamnak?
Nem ismerlek téged.
De tudom, hogy akarlak.
Pedig hastáncolni
Még nem is láttalak,
Nem néztem kígyózó
Csípődet, válladat...
Mégis, úgy szeretlek
Egy napja már téged,
Hiányod már úgy fáj,
Közönyöd már éget.
S csókodról álmodok
Minden néma percben,
Csak kurva magas vagy,
S nem érhet föl nyelvem...
Alulról csodállak,
Mint a nyúl az őzet,
Mint rémült kisgyermek
A kósza felhőket,
Mint sarjadó cserje
A sudár, büszke tölgyet,
Mint a gyertya lángja
Világfaló tüzet.
Látom, hogy szemedben
Táncot jár a kétely,
De amit leírtam,
Csak irántad érzem.
Ezért ma este is
Ülj mellém a buszon,
S remegő kezemet
Ujjaidra fonom!
(Ez meg valami bula a netrő')
