Vas a feje, fa a lába, táncol az ember markába'. Mi az?

Jelen híradás a közelmúlt fejleményeit tárgyalja, ömlesztve. Kezdjük ott, hogy mostanság Pesten lakom, albérletbe, ami jó. Bár már elég sokan ígértek látogatást, valójában még egy kedves ismerősöm sem tolta ki ide az ábrázatát, hogy megnézze, mennyire döfi helyen vagyunk. Ha valaki ezen az égbekiáltó arcátlanságon felháborodva mégis fel akarna keresni, az a Nyugati és az Oktogon között nyíló Szondi utcában teheti meg ezt.

 Mivel melót még mindig nem sikerült találnom, így van időm már amúgy is acélos testem az emberi teljesítőképességet meghaladóan edzeni, nevezetesen elkezdtem dzsúdózni. Aki ismer, az tudja, hogy már eddig is pusztakezes gyilkológép (ez még nem utalás a Kalapács koncertre, bár lehetne) hírében álltam, de mostanság még annál is veszélyesebb vagyok, mint ahogy ezt én mondom. Létezésem különösen a celebvilágra jelent fenyegetést, a múltkor ugyanis rájöttem, hogy előszeretettel ártok hazánk hírességeinek. Ezt a rossz szokásomat még az egri középkori piacon vettem fel, amikor is egyik este szekuritis megbízást kaptunk a hagyományos jónépet-szórakoztassátok-hülye-ruhákban feladatkör mellé. A dolgunk az volt, hogy a Dobó tér hátulja felől érkező vendégeket eltereljük a piac másik vége felé, mert ott pénzért lehetett bemenni a rendezvényre, és a rendezők valamiért ezt szerették volna elérni. A dolgok egész jól mentek mindaddig, amíg egyszer csak meg nem jelent Pierrot, hogy be lehet-é itten menni. Nekem ettől rögtön izzadni kezdett a tenyerem, és meg is mondottam neki, hogy „Ez nem művészbejáró, öcsisajt. Mennyé’ vissza a megasztárba önjelölt Zámbójimmyket zsűrizni, bohócgyerek!”, vagy legalábbis valami ilyesmit. Az, hogy így megfutamítottam a nagy embert még nagyobb büszkeséggel töltött el azután, hogy megtudtuk, hogy a szervezők letettek a belépős ötletről, és simán engedhettünk volna be boldogot, bulldogtalant.

De kanyarodjunk vissza a dzsúdóhoz, mert ottan meg a Fenyőiván került összetűzésbe velem. Persze rögtön láttam a szemében csillogó rémületet, amikor összekerült velem, s a rémület jeges keze szorította össze kicsi szívét, az én némileg melegebb kezem meg a torkát. A dologról elég annyit, hogy Iván azóta nem jár edzésre, szerintem nem nehéz kitalálni, miért. Pedig én már elképzeltem, hogy a lányok az albiban vériszamos gímet (ez a karateruha, te kis míveletlen) sulykolják, és mosófáik csattogása közben ámulattal hallgatják legújabb celeb-leszámolással kapcsolatos történetemet.

A már emlegetett Kalapáccsal kapcsolatban: tegnap meg koncerten voltam ám, méghozzá a Wigwamban, ami teljesen jó hely lenne, ha nem kinn a p*csában helyezkedne el (a * itt nemegynlő e-vel). Van ott minden, ami szem-szájnak ingere, a csinos iker-pultoslányok például mindkét kategóriába beletartoztak. Ismerkedtem is velük, hogy én is ikrek vagyok, csak ez rajtam nem látszik, de a jópofis udvarlásomba belerondított egy nem feltétlenül józan faszi, aki meg volt győződve róla, hogy én Schultz Emil színész vagyok, és amikor a lányoknak is elkezdte ezt bizonygatni, meg követelte, hogy az autógrammomért adjanak sört, akkor azért elkomorodott csillogó tekintetük. Emil Schultz a wiki szerint egyébként germán bokszoló volt még a 60-as években, így a megoldáshoz nem kerültünk közelebb. Közelebb került hozzám viszont a Wigwam (szerintem) legtoxikáltabb vendége, akinek komoly navigációs és egyensúlyvesztési problémát jelentett, ha egy lépésnyire eltávolodott a pulttól. Az illuminált fiatalember előbb kifejtette azon nézetét, hogy atomot kellene dobni a holdra, majd teljes emócionális összeomlást szenvedett, és elcsukló hangon közölte velem többször, hogy az a baj, hogy nála van a zacskó. Bizonyításul elő is vett egy gyűrött reklámszatyrot a zsebéből, amitől én még ugyan nem láttam át teljes mértékben a problémát, de azért egyetértettem, hogy ez azért elég rossz ómen. Az Ómen ennek ellenére egyáltalán nem volt rossz, sőt, ami jó tőlük, azt mind játszották, nevükhöz méltóan vitték a súlyt, meg rám bízták magukat, még akkor is, amikor a csillaguk hívta őket. Akinek nem esett volna le, hogy most frappánsan a számcímeiket szőttem mondatba, annak elmondanám, hogy de. A Kalapács szintén jóféle volt, bár kezdődő náthámnak a szanaszéjjel ordibált torkom aligha tesz jót. Szóval a koncerthalom sahár volt, és hajnal négykor megviselten, de metálban gazdagon szálltam fel valami éjszakai buszra.

És ezzel el is érkeztünk a mai bejegyzés utolsó lényegesebb pontjához. A buszon ugyanis – mivel annyira Budán még nem ismerem ki magam – segítséget szándékoztam kérni az egyik utastól. Ki is választottam egy idősebb bács… izé, csókolom. Hátszóval. Azt értettem én, hogy az erősen festett szemhéjjak és a rúzs a női mivoltot voltak hivatottak hangsúlyozni, de a prominens arc- és orrszőrzet, és az erőteljes kockafej valahogy más irányba terelték képzetemet. El is vonultam inkább a busz hátuljába mindezen elmélkedni, ahol viszont az éjszakai biztonsági szolgálatis nemi hovatartozása ejtett zavarba. A fülbevalók és az arcvonások ugyan asszonyállatot sejttettek a láthatósági mellény mélyén, a tarkó irányába taktikai visszavonulót tartó hajhatár viszont a rusztikusan férfias vonásokat hozta előtérbe. A transzikkal így megpakolt transzportációs eszközről leszállva azon kezdtem morfondírozni, hogy miért látok mostanság ilyen gyakran nemileg be-nem-sorolható egyéneket (tudniillik a múltkoriban ugyanis láttam egy Szabinára hátulról hasonlító nőfélét, aki igen férfihangon köhögött, és közbe egy másik pasi ölelgette, aki viszont lehet, hogy a csaja volt az előbbinek).

Ekkor szültem meg elméletemet a nemek fúziójáról: az elmúlt évezredek evolúciója során a férfi és női gender nem hogy eltávolodott volna egymástól, hanem éppen hogy kezdenek egybefolyni. Talán csak évek kérdése, hogy megjelenjenek a hímnős emberi lények (mondjuk az éti csigák mintájára), akik rendelkezni fognak mind férfi, mind női jellemvonásokkal. Ami azt jelenti, hogy egyedei kifestett arccal mennek ki a Fradi-MTK meccsre, ahol teli torokból sopánkodnak, hogy a sok falábú mezéből milyen nehéz lesz majd kiszedni a fűfoltokat; valamint akik beleőrülnek a dilemmába, hogy most fel, vagy lehajtsák-e a WC ülőkét.