Kedves Olvasóim, Barátaim, Ismerőseim, azaz kedves prolik! Élménybeszámoló következendék.
Utasítások a képhez, ami csak illusztráció: úgy nézzük, mintha a négy csaj közül három pasi lenne, meg máshol, továbbá asztal nélkül. A többi kábé stimmel.
Az van, hogy voltam felolvasóesten a múltkor, Szabina meghívására, és tanulságos volt, de az ám! Kezdjük ott, hogy aznap este (és itt következik az Eszter szerint elmaradhatatlan kakis vonulat) már erősen wécézhetnékem volt, de mire visszaértem az albiba, a lakótársaim közölték, hogy jahát víz az nincsen, csőrepedés viszont van, na nem nálunk, hanem a farmerüzletben alattunk, akiknek így viszont vízből van több, mint egészséges. Ha eddig egy percig is kétséges volt, hogy megyek-e ama nívós eseményre, az újonnan szerzett tudás gyors elhatározásra sarkallt, elvégre: felolvasóest=kakilehetőség, bár ez nem ilyen egyszerű persze, és egy művész se vegye magára. Nem csoda, hogy a helyszínre érkezve (valami ándörgráund ártkávézó) rögtön a legkisebb helyiséget vettem célba, ahol kiderült, hogy itt H2O ugyan van PaPIr viszont nincs, de ezt megoldhassuk. Jegyzem meg, valaki vicces kedvében ott az „urak” fülke belsejében kitett egy „hölgyek” címkét, hogy ezzel mentális kétségek közé sodorja az amúgy is szorongatott helyzetben lévő alkalmi vendéget. Próbáltam hát titokban és gyorsan működni, valami csajszi mégis rámkopogott, akinek én visszamorzéztam, hogy ne ide mán, héló! Csak később tudtam meg, hogy maga a Művésznő, Életem Értelme zargatott eme kényes ciklusomban, és hogy ő pisált utána csobogósat a szomszéd fülkében; új, eddig soha nem tapasztalt magasságokba röpítve ezzel kapcsolatunk szintjét. És ez még csak a kezdet, feleim!
Mert az est maga csak ezután kezdődött, midőn a művészek, majdnem négyen, felolvasták míveiket egy olyan mikrofon segítségével, ami csak háromszavanként működött egy sort, hogy ezzel is a rapszodikus létbizonytalanságot hangsúlyozza ki művészileg, gondolom én. Leszögezném már most, hogy Szabina volt a legjobb, a három srác még csak meg sem próbálkozott vele, hogy dekoltált felsővel és csini szoknyával magukra irányítsák a figyelmemet. Hiba. Megtudtam továbbá (és itt kritika következik), hogy az ifjú költők nem feltétlenül előadóművészek. Szó se róla, megannyi jó gondolat hangzott el az előadásaik folyamán, de valahogy az egész monotonitásba hajlott, amit –szerény véleményem szerint- nem úgy kell ellensúlyozni, hogy minden sor végén hatásszünetet tart az ember. Pedig vót ilyen. Továbbá tudom, hogy ez régóta vesszőparipám, kábé hároméves korom (és a „Kukuríkú, megszólalt a kiskakas” óvodai farsangra betanult performansza) óta, de:
Minden versben legyen rím,
Mert ha nem rímel a vers,
Akkor az nem vers lesz már,
Hanem szerintem inkább másvalami.
Bennem a hiba, tudom. Nem értettem én mindent, az a igasság. Pl.: a felolvasóest 4, azaz (3-1)2 emberrel volt beharangozva, és bár egy idő után én már direkte figyeltem a középső srácot, hogy az megszólal-e, vagy csak ül ott Szabinám mellett -a fene a jó dolgát- , de az állta a sarat, és nem mondott semmit. A közönség nagy része viszont műértőkből állott, kedvencem az az ürge volt, aki határozottan bólogatott valahányszor valami olyasmit hallott, ami neki tetszett. „A szerelem aranyszín ördöglakat.” Az, az - helyesel emberünk. „A fájdalom lomha ködként hull a sűrű avarra”. Úgy, pont úgy, ammá igaz – bólogat a Műértő, és okos tekintetét körbehordozza a hallgatóságon, hogy más is érti, pontosabban érzi-e. Hát biztos. Én azt tudom, hogy a felolvasóesten kábé egy tagmondat hangzott el angolul, az is rosszul. Ez persze rögtön lerántotta a szférák zenéjére andalgó elmém a rideg valóságba, agyam kíméletlenül ráfókuszált erre a hangyapuki mértékű, triviális hibára, amit szóvá is tettem, akkor is, most is: Szabina, az passzív kellett vón, hogy legyen.
Jah, és a kedvencem: a szünetben a hátam mögött ülő csajszika csicseregve megjegyezte, hogy: „Jaj, de szupi végre intellektüel emberekkel találkozni!”. Arany kiskutyám, mennyire igazad van! A sok barom csak él bele a nagyvilágba, oszt még csak nem is intellektüelek közbe’, hát netuddmeg, ma reggel is megyek az utcán, jött velem szembe egy nő; nem azért, de én rögtön láttam rajta, hogy ez nem intellektüel; fú, legszívesebben le is köpdöstem volna helyben, de kár ezekre a nyál, baszomalássan.
Szóval, kedves laikusok, így néz ki egy felolvasóest. Szerintem Szabina a következőre már nem fog meghívni, de ha kinyomozom, hol van, én úgyis elmegyek, elszavalom nekik az Óda a kakimhoz-t, hogy "így kell írnyi, kutyaütők!", s ha imígyen belekerültem a kortárs magyar irodalom szakmai belharcoktól terhes világába, palotaforradalmat kezdeményezek, amíg a féltékeny riválköltők pennáikkal halálra nem sebeznek egy elhagyatott sikátorban, s otthagyják hűlő tetemem a rideg fővárosi éjszaka plakátmagányában úszni, csak hogy Edvárd egyik fészbúkos hozzá mellészólását idézzem, mert miért ne.
