Na nem mintha nekem bármiért is bocsánatot kéne kérnem. Az asszon'nak hallgass a neve, én meg tartom magamat a korábbi véleményemhez. Ugyanakkor Bálintról elnevezett szerelmetes nap volt tegnap e, és ilyenkor illik valami kedves verset összeütni, hogy hadd örüljék a fehérnép, legalább egy évig megint nyugiban van. Ja, és nem mellékesen a múltkoriban számolgattam, hogy 84 hosszabb-rövidebb bejegyzés született idáig, és a százat meg jó volna elérni valamikor, így aztán minden feltöltött frincfranc számít. A következő már jobb lesz, szerintem. Addig is: vers. 

Szabina, Szabina, Ughy, te Szabina!

Nevedre milyen jól rímel a pi…ta.

Mert olyan vagy te is, mint e görög lepény,

Egy ezer ízben ázó, nyúlós főnyeremény!

Fel nem sorolhatom, mit imádok benned,

Ha lépcsőn mész előttem, nézhetem a segged.

Szeretem, ha orcád édes pírtól vörös,

Hogy kedves vagy hozzám, s csak ritkán vagy büdös.

S oh, hogy milyen buján tudsz rám kacsintani,

Valahányszor éppen kell neked valami…

Pedig elpihennék kebleidnek halmán,

Hisz ezerszer jobban szeretlek, mint Zalán

(Aki, most, gondolom, a nevét hogy látja,

Ezerrel magyaráz, be nem áll a szája,

És rímtechnikámat becsmérli, mert szokta,

Persze jobbat nem tud, mert „Ő novellista”,

Szerinte művészi az, hogy „az apáca

Halála fonalát a szekrénybe zárja”,

S miután soraim végig elolvasta,

Most annak reklamál, aki éppen hallja)

Felolvasol este, az meg tán művészet,

Én lekések róla, aztán hülyén nézek

Talpig díszmagyarban, virággal kezemben,

S ezért talán mással henteregsz helyettem.

És hogyha elmegyek, abban sincs köszönet,

Mert bár okos arccal végig csak figyelek,

Pár év múlva már majd csak arra emlékszem

Hogy együtt ürültünk akkor a wécében...