Én a tied, tea zenyém...
Még a nyáron készült ez a vallomás, közvetlenül egy lagzi után (még akkor is, ha a levél mást állít). Szerintem ez a legjobb az aznap este írt szerelmeslevelek közül ami (figyelembe véve az összlevéltermés figyelemre méltó számát) nem kis teljesítmény. Talán úgy gondoljátok, hogy nem helyénvalóilyeneket írni közvetlenül azután, hogy két ember elszúrta az életét Katáék összeházasodtak, de végülis ők ragaszkodtak hozzá, meg a pia is ingyen volt. Egyébiránt az egyik kolis majdnemlakótársam, aki egyébiránt hűderomantikus nyalóslevelek írására specializálódott, és szolgáltatását akár bérbe is adja, ezt olvasva megjegyezte: "Hűbazmeg, ezazé..."
Kell ennél nagyobb elismerés?
"Kedves Évi!
Már több, mint egy hete annak, hogy Kata lagziján egy gyenge pillanatomban szerelmet vallottam neked. Bár újat nem mondtam, hiszen érzéseinkkel mindketten ketten tisztában vagyunk már rég, hirtelen kirohanásom mégis a meglepetés erejével hatott ránk. Egy hetem volt a csobánkai katolikus gyermektáborban arra, hogy kapcsolatunkon gondolkodjak, és bár mondhatnám, hogy rájöttem valamire, vagy legalább hogy bölcsebb lettem. De sajnos, ez az egy hét kevésnek bizonyult. Tudom ugyan, hogy mit érzünk egymás iránt, de hogy mihez kezdjünk szenvedélyünkkel… nos, erre egy életnyi gondolkodási idő is kevés volna tán.
Tudom, most mire gondolsz: bárcsak ne szerettünk volna egymásba! Mennyivel kevesebb lenne életünkben a félelem, a féltékenység és a féltés, vagy más, fél-lel kezdődő negatívum, mennyivel kevesebb lenne az átvirrasztott éjszakák száma, midőn nyugtalanul hánykódunk ágyainkban, arra gondolva, hol s kivel van, s mit csinál a másik.
Mindketten felnőtt emberek vagyunk. Főleg én. Nem is várom tőled el, hogy az enyém és csak az enyém legyél örökké.
Nekem ez ugyanis kevés.
Én azt akarom, hogy ne legyen olyan, hogy én és te. Sőt, ne legyen olyan sem, hogy mi. Én olyan szoros kapcsolatot szeretnék veled fenntartani, melynek körülírására még nem született személyes névmás.
Hajh, bár ne lennél te, s bér ne lennék én se, s ne lenne az a temérdek fájdalom sem, amit egymásnak okozhatunk és fogunk is okozni. Sajnálom, amit tettem a lagzi egy bódult pillanatában. Hiába hivatkoznék közelséged delejező erejére, hiába mondanám, hogy megrészegített illatod, hogy bőröd selymes érintése hajszolt extázisba (mint ahogy ez már megtörtént sokszor), vallomásom, credóm, ha úgy tetszik, pusztán az én bűnöm. De, mint ez már bebizonyosodott, a jelen felett sincs hatalmam (így kerekedett józan eszem felé szívem őrült akarata is), hát hogyan változtathatnék akkor a múlton?
Hát így állunk. Lám, még azt sem mondhatom, hogy könnyítettem a lelkemen, mert helyzetünk egy fokkal sem jobb, mint amilyen volt egy héttel vagy akár egy évvel ezelőtt. De mégis, a sors minden dühödt, tébolyult csapása közepette én látom magunkat, midőn a lét kietlen éjszakájában, az elkeseredettség csontba metsző orkánjában ujjainkat egymásba kulcsolva, mint két kopott, elfeledett gránitszobor állunk a sötétben, s merev kőszemünk a távoli hajnal első sugarát várja…
S ha az idő szobortestünket egy torz kérdőjellé koptatta…
S ha a kérdőjel darabokra hull…
S ha a törmelék porrá omlik…
S ha az univerzum megszűnik köröttünk…
Utolsó atomom akkor is melletted lesz…
…Évi."
