A hét vége a már hagyománynak számító adácsi színjátszó fesztivál jegyében telt el. Mondhatni, hagyományosan. Láttunk kb. három darabot az ott bemutatott jóvaltöbbmintháromból, illetve ismerkedtünk a helyiekkel, mert az jó, illetve ők is ismerkedtek velünk, mert nekik meg muszáj volt. Hagyományosan (ha valamit kétszer csinálunk, az már hagyomány) meglátogattuk az egyik helyi kocsmát, aholis a Thunderstruck nevezetű játékot játsztuk vala (lényege: az AC/DC nevezett számát be kell lőni a zenegépbe, és valahányszor azt mondják benne, hogy "Thunder!", vagy "Thunderstruck!", akkor bizony inni kell. Ki lehet próbálni, egy-másfél sört simán be lehet puszilni a szám alatt!). Fültanúi voltunk továbbá egy egzotikus helyi vitának, melynek hevében egy idősebb úriember olyan költői kérdést hozott fel érveinek alátámasztására, ami csak a legnagyszerűbb drámákban fordul elő, vagy még ott sem.Szerintem a Hamlet is sokkal jobb lett volna, ha a sírásós rész klimaxánál a címszereplő merev(részeg)en szegény Yorick szemgödrébe nézve elzengi a világigazságok non-plusz-ultráját:
"Lacibátyád vagyok, vagy nem vagyok?"
Lehet-e ezzel szembeszállni? Lehet-e ez ellen érvelni? Tehet-e mást az Ember, mint hogy könnyezve fetreng a padon egy teremmel arrébb? Nem, nem tehet.
Írtam továbbá verset is, mert miért ne, de azt majd később.
