A múltkor a Pistis bejegyzéssel elcsaltam, hogy valami újjal kelljen előrukkolnom, de most íme, megszületett a legújabb szívhezszóló költeményem, ami annyira igaz, amennyire én azt mondom.  Szól mindenről, ami egy intézményi kommunikátort érhetvizsgaidőszak vége felé: fájdalom, nyomorúság, magány, Aldis élelmiszerek, kommkönyvtár, megilyenek. Jó lett. Művész vagyok, vagy Lacibátyád?

PR Elégia

Sötét lepel az éj, jég reccsen valahol

Haló disznó szeme mereng a hajnalon.

Az óra mutatója vánszorogva jár

S véres napot szül a néma láthatár

Ekkor kelek én fel, mint egy antivámpír

Akit a reggel, most új, ál-életre bír

S míg más ekkor fordul másik oldalára

Én kábán indulok el a kommkönyvtárba

Ami, hidd el nekem, nem úri passió,

Nem is holmi ocsmány, lucskos perverzió,

Amit Király Andris naphosszat elnézne

(Ha japán kurvák hánynak egymás mellére).

Nem, engem a kényszer űz most a könyvtárba

Mert készülnöm kell  az utóvizsgámra.

„PR elmélet 1” – ez a tárgyam neve,

Melybe már annyi komos bukott bele.

Egy vagyok közülük. Egy a negyvenötből,

Akik nem részesedtek abból az örömből

Hogy még januárban boldog révbe érve

Adhassák indexük a Movik kezébe.

Pedig véres könnyünk nekünk is éppúgy folyt,

S ez nem hatotta meg cseppet sem Antal Zsolt.

(S most az olvasó jogosan meglepett,

Versben így mutat az auto-tárgyeset,

Amit a költő, ím, ügyesen csempésze

Amúgy is briliáns hőskölteményébe)

Ezért nehezek most bánattól a napok

Néha nem is tudom, élek-e, vagy halok,

S bár van, ami lelkem még felélénkíti

(Karkötőt csinált nekem Fejes Eszti)

Gond űz, ami soha nem enged nyugodni:

Miért is szívassuk egymást tovább, Zsolti?

Szerinted ez az csak, ami nekem kijár?

Néma bú, fájdalom, könny, halálvágy, PR?

Nézz ki ablakodon: játszódnak az őzek,

Mézédes hangja hí’ mostan a Jenőnek.

Tedd félre hát tollad, ami száz gondot szült,

Vagy hogy ha megbuktatsz, Zsoltikám, nyaljá’ sünt!

Látjátok? Zsoltot én ilyenkor sem szidom,

Mert hogy őt tisztelem, s ezt ki is mutatom.

(Vagy mert ha a neten rákeres magára,

Bizonyos vagyok, hogy blogomra találna).

Lassan elkopnak az elmémből a szavak.

Éjfél lesz. Úgy érzem, rám dőlnek a falak.

Néhány röpke óra, s újra itt a reggel,

Kezemben elhallgat Cincogi Őrmester.

Ma, holnap? Egyre megy. Nincs kezdet, nincsen vég.

Sötét éj. Valahol most is reccsen a jég…