Az Úr 2009. évében megrendezésre került Pázmányos Angol Túra első sorban azoknak volt jó, akik részt vettek benne. Aki kimaradt, az búsuljon nagy erőkkel, majd olvassa el/nézze meg az alább található képriportot (segítség a nagyobb élvezeti faktor elérése érdekében: a képeket nézni érdemes, a szöveget pedig alapvetően olvasásra ajánlanám)!

Valahol ott kezdődik a történet, hogy némileg érdekből, némileg kedvtelésből tartott szobazsidómmal, Harmath úrral egy madárdalos, napfényes reggelen elindultunk kollégiumunkból azzal az alig titkolt szándékkal, hogy Katona Marcit (aki mellesleg a fotókat készítette, persze nem csak ennyit, hanem többet is) felébresszük és túrázni vigyük. Megjegyzendő, hogy a Jenő törzsközönségének jelentős részével találkoztunk rövid utunk során, gondolom, ekkortájt nyit az ojjektum, és mennek megkezdeni a nappalos műszakot. 

 Itt Marci éppen azt mutatja, hogy ezen a képen hárman lesznek: ő, aki őt nézi, és aki azt nézi, hogyan sikerül másoknak a Marcit nézni.

 Csoportunk létszámának 50%-os, azaz egy fővel való kibővítése után folytattuk utunk a piliscsabai vasútállomásra, ahonnan a túra indulni hivatott vala. útközben találkoztunk egy, az egyik villanyoszlopon éppen sört bontó öregúrral, aki biztos megijedt, hogy alkoholistának nézzük és a konkurenciát látjuk meg benne, ezért rögtönzött idegenvezetést tartott nekünk. A következő állomás egy közeli kisbolt volt, ahol sörrel betáraztunk és azt stílszerűen hörpölgetve érkeztünk meg az állomásra. Az utasok irigykedve figyelhették, ahogy az Igazi Sportemberek sörrel, kávéval, cigivel készítik fel magukat a túrára, meg biztos szipuztak is volna, ha nem foglalt minden kezük.

 Mondanám, hogy a fotósnak résen kellett lennie, hogy eme ritka pillanatot megörökítse, de nem lenne igaz.

A kirándulás megkezdése után egy órával örömmel konstatáltuk, hogy az eltelt időben sikerült nagyjából egy egész kilométert megtennünk, legalábbis ez volt a hasznos táv, ha az eltévedtünk-visszafordultunk-namiazistenvanmosthe mozzanatsort nem számítjuk bele. 

Nem, ez itt nem kaki, hanem egy teljes sor paprikás szalámi, ami "Szabad vagyok!" felkiáltással vetette magát az út porába, hogy megmeneküljön sorsától...

... nevezetesen attól, hogy Ancsa pozsgás pofazacskóiban végezze be földi pályáját. Ancsi egy meg nem értett óvodás durcásságával mutatja a fotósnak, hogy "ott van a kolbász odale, la!".

 Itt jegyezném meg, hogy Ancsa szórakoztatóan buta volt a túra teljes ideje alatt (jóvan, majd kommentálsz rá később), így különösebb erőfeszítés nélkül sikerült meggyőznöm arról, hogy a bevágott sörök miatt kényszerpihenőt tartó Peti éppen a péniszével társalog fennhangon a bokrok jótékony takarásában, mert ez a szokása - holott csupán a hasonló indíttatásból félrevonult Török Zolival folytatott bensőséges eszmecserét. Nem sokkal ezek után azonban Ancsa figyelme az én nemi szervemre terelődött (átvitt értelemben), miszerint van-e már benne kullancs, merthogy egy korábbi túra során egy ilyen szuvenírre tettem szert. Pöpösöm iránt tanúsított érdeklődése (Ancsa fallikusan fixált, ezt Freud is megmondhassa) eleinte megtisztelő volt, de később sem akart leszállni róla (megint átvitt értelemben), és egészen addig lovagolt a témán (mint fönn), amíg Peti meg nem győzte arról, hogy az általa fogyasztott alma bizonyosan radioaktív. Ancsát a túra hátralévő részében lefoglalta, hogy a sugárfertőzés tüneteit mutassa, így én jelentős lépést tehettem szakdolgozatom sikere felé, nevezetesen vittem egy darabon leendő témavezetőm lányát.

Családcentrikus kép sörrel, gyerekkel. Hogy az utóbbi ráférjen, az előbbi lemaradt a képről, de azért ott van. Ez így van jól.

A jó hangulat, a friss levegő, a verőfény és madárcsicser közepette senki sem gondolta volna, hogy egy szívbemarkoló emberi dráma van kialakulóban:

Török Zoltán könnyed, kétórás erdei túrára számított, amit kellemesen végigsörözhet elejétől a végig.

Török Zoltán ugyanakkor még a vonaton elfogyasztotta alkoholkészletének jelentős részét, a fennmaradót pedig az indulás előtt döntötte magába.

Török Zoltánnak senki sem magyarázta el, hogy az erdőben nincsenek kocsmák, ahol barátságos barnamedvék mérnének italt a megfáradt vándoroknak.

Török Zoltánnak innentől kezdve el volt b*szva a napja, de rendesen.

Figyeljük meg a tekintetéből áradó intenzív sóvárgást, az elfojtott agressziót, a teljes kétségbeesést. Látjátok, feleim, szümtükkel, mik vogymuk!

A túra pediglen igen tanulságos volt. Külön kiemelném az ebédszünetet, midőn a Pázmány Kiváló Bölcsészei a Velvet magazin alighanem leginformatívabb cikkje alapján, a téma komoly körüljárása után kikövetkeztették, hogy a kígyóknak is kell kakilni, ugyanakkor jobban járnak, ha végbélnyílásuk valahol a farkuk közelében helyezkedik el, különben teljes testükkel végigsiklanak a kipottyantott matérián, az meg undorító. Persze így értelmet nyert az is, hogy miért csúsznak olyan kacskaringósan ezek a trükkös kis dögök.

"...és így kakilnak a kígyók. Jó étvágyat!" - fejezi be nagy sikerű didaktikus előadását dr. Pál Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol Tanszékének kígyológusa, a hüllőfélék ürítési szokásainak elismert szakértője.

 Kirándulásunk során megannyi szépet láthattunk. Személy szerint az egész túra során tátottam volna a számat az engemért ingerek hatására, ha nem félek attól, hogy belefial a mókus. Az alábbi képek jól érzékeltetik a Pilis környékének szépségeit:

 "... ami azért is furcsa, mert az ilyen gépek farokrészén van egy Auxiliary Power Unit, vagyis APU, ami pont az ilyen eseteknél lép működésbe" - elkapott szövegfoszlány egyetemünk tanáraitól, akiknek mindig is volt érzékük a nagy relevanciájú témákhoz.

A régió híres vendégszeretetéről, ezt bizonyítja a tábla is. A kezem meg szép.

Pilisvörösvárott dübörög a gazdaság! Képünkön az egyik üzlet bőséges kínálata.

A természet törvénye: csak az erős marad életben. A túrázók magukra hagyják Üstöki Jucit, akinek jelentős része ekkor már egy helyi kutyában található.

De térjünk vissza az élet egy másik színterére, ahol egy korábban már körvonalazott dráma készül elérni csúcspontját: a túra már kb. hat órája tart,és T. Zoltán már majdnem ennyi időt töltött el jelentősebb mennyiségű tudatmódosító szer fogyasztása nélkül. A kirándulás számára kezd inkvizíciós jelleget ölteni. Vége lesz-e valaha T. Zoltán kálváriájának? (Ezen bekezdés olvasása alatt célszerű valami baljós zenét hallgatni. Szólhattam volna előbb is, mi?)

 "Amíg nem látok kocsmát, nem szólok hozzád!"gondolja a képen a szomjasabbik egyén.

"Hurrá, ott van egy!" - örvendez a szerencsétlen, aki ekkor még nem tudja, hogy nem oda megyünk.

A túra vége: Emil cukrászda, Pilisvörösvár. Zoltán morózusan néz maga elé, és csak ennyit szól: "Fagyira szar lesz a sör."

 Mellesleg szerintem a cukrászda udvarán olyan jóízűen szalonnát ember még nem evett, mint ahogy azt én tettem. Egyellőre az Emil vezetősége nem válaszolt levelemre, amelyben javaslom, hogy a túrázókra való tekintettel vegyék fel kínálatukba a "Töpörtyűs Tiramisu", "Somlóis Oldalas", valamint a "Light Disznózsír Tölcsérben" fantázianevű termékeket. Lassan szállingózni kezdtek hazafelé a megfáradt angolosok, úgyhogy a következőeket csak másodszájból hallottam. Aki nem szereti a hepiendet, az ne olvasson tovább, mert az jön: Török Zoltán ugyanis katarzisra jutott, a cukrászda után ugyanis egy kisvendéglőbe ment, ahol röpke másfél óra alatt pótolta a túra hiányosságait, nevezetesen ledöntött hét sört, asztaltársainak ámuló tekintetétől kísérve. A nap koronázásaként helyre koktélt ütött össze a vendéglő asztalain felelőtlenül otthagyott (vagy legalábbis kifinomultabb vendégeknek szánt) ecetből, sóból és borsból, majd, mivel szerzeménye nem aratott különösebb sikert, azt a vendéglő egy távolabbi, setét sarkába hajította.

Szerintem oda sem megyünk többet.