A következő vers kissé rendhagyó módon született. Az egyik éjjel valahogy az istennek sem sikerült elaludni, azért pár óra forgolódás után kiosontam a szobából, gondoltam, kakilok egyet, az mindig megnyugtat. Ehelyett végül is verset írtam, nem is egyet, hanem kettőt, amire legalábbis a Wigner kolis éveim óta nem volt példa. A két költemény közül csak az egyiket szánom a nagyközönség elé, mert jóbul is megárt a sok. Legyen elég róla annyi, hogy egyrészt nagyonigaz és megtörtént eseményeken alapul, másrészt még az irodalomban igen jártas (na ja, mire nem jó a Sterbinszky szak) Zalán is azt mondta rá, hogy "Ez most nem olyan szar, mint szokott".

Kaphat-e mű ennél nagyobb dícséretet?

Szerintem igen.

Hajnalban, valahol 3 és 4 között

Arra eszméltem, hogy életem mily kötött;

Mert bár a szellemem élénk, szilaj és vad,

Mégis a hús és csont börtönében sorvad.

Lennék inkább szél, mi szoknyád alá kap

Így ott rohanhatnék, hol más nem is járhat;

Lég-nyelvem szántaná combjaid vonalát

Mit sós verejtékkel az az újmagyar hatott át.

Na, itt álljunk meg egy pillanatra. Az "újmagyar" jelentése természetesen "Modern magyar irodalom", de ez olyan mocsok hosszú egy vizsganév, hogy azt jóformán lehetetlen beilleszteni egy olyan cizellált, kifinomult ritmusú versbe, mint az enyém. Különben is, alkotói szabaccság van, ami kábé azt jelenti, hogy azt írok bele a poémákba, amit akarok. Punktum.

 Hol is tartottunk?

Orcádra tán most kiült a szánalom

Kín-rímeim látván (szakmai ártalom),

De a nemiséget mostan félrevetve

Helyezd jobb kezedet formás bal melledre,

S valld meg őszintén: ki más is lehetne,

Aki hajnal négykor fog bele egy versbe?

Ki más rajongana olyannyira érted,

Hogy álom s ébrenlét közt rólad lát képet?

Ember vagyok, csupán gyarló ember-gyerek.

De az álmom enyém. Egy napon szél leszek.