1986-ban egy borongós februári napon Töreki Béla idegesen járkált föl-alá a győri Petz Aladár kórház szülészeti várójában. Hamarosan azonban kilépett hozzá egy orvos, és vállon veregette:

- Gratulálok, egészséges, hiú.

- Úgy érti, fiú? – kérdezett vissza az ifjú apa.

- Háát, az is…

Így kezdődött a Töreki család kálváriája. Ekkor még senki sem sejtette, hogy kisebbik fiuk ellenállhatatlan vonzódást fog érezni minden tükröződő felület iránt, hogy bátyja első fényképezős mobiltelefonját arra használja, hogy saját tarkójáról készítsen vele fotókat (a séró milyenségét ellenőrizendő), valamint hogy alapítója lesz a fiatalok körében járványszerűen terjedő exhibicionista mozgalomnak, a villantásnak. Ezen szubkultúra kutatója Pál Balázs villantológus, aki hosszabb időt töltött el a fertőzött egyedek tanulmányozásával, és megfigyeléseit a közeljövőben készül publikálni:

A villantókra sajnos elég későn figyelt fel a társadalom, ami annak tudható be, hogy nem mutatják a hagyományos szenvedélybetegségek jól ismert tüneteit. Nincsenek tűnyomok a karjukon, nem vásárolnak ipari mennyiségű hígítót és nejlonzacskót, valamint nem állnak fröccsszagot árasztva az egyetemisták látómezejének szélén, hogy egy alkalmas pillanatban egy jól sikerült „Hallóóód?” elsütésével magukra tereljék a figyelmet. Na jó, ez utóbbit mégis csinálják néha.

 Két fiatal villantani indul. Személyiségi jogaik védelmében kitakartuk legprominensebb ismertetőjegyeiket.

Szerencsére megfigyeléseim során fölfedeztem néhány, a villantókra erősen jellemző vonást. Ha valaki zavart, ideges és dekoncentrált lesz, ha egy tükör nélküli szobában kell laknia, alighanem egy villantóval van dolgunk. Szintén gyanús, ha egy fiatal barátnőjétől való búcsúzkodás közben inkább az üvegajtóból visszaverődő saját képét bámulja vallásos áhítattal. Előrehaladott villantókat feltételez az is, ha azt látjuk, hogy két meglett egyetemista férfi már kb. egy órája piperéskedik (fejenként) egy szál törölközőben, majd az egyik biztatja a másikat, hogy fogdossa meg a hasát, mert ugye, hogy nem hízott.

Mi is maga a villantás? Egy tudatos, szocio-narcisztikusan önreprezentatív tevékenység. (Narkisszosz/Narcissus görög fiatal, aki beleszeretett saját tükörképébe, aki bele halt a bánatba, hogy nem ölelheti meg magát, a kis köcsögje – a szerk). Lényege, hogy úgy lássunk másokat, hogy közben lehetőleg minél többen láthassanak minket. A villantók már-már rituális jelleggel készülnek fel portyáikra, majd legdivatosabb ruháikat felöltve ülnek ki egy kellően frekventált helyre (pl. egyetemi dísztér), majd várják a hatást. Hogy szokásaikat jobban kiismerjem, egy alkalommal magam is elkísértem egy villantani induló párost. Ez közel sem veszélytelen vállalkozás, hiszen a villantók ingerültek, feszültek lesznek valahányszor olyasvalaki kerül a közelükbe, aki jobban néz ki náluk. Ilyenkor mélyen a villantó szemébe kell nézni, majd lassan, megnyugtató hangon el kell küldeni a picsába.

Egy járványnál nehéz meghatározni ki volt a vírusgazda, egy spontán mozgalomnál is nehéz megtalálni annak elindítóját. A villantás azonban egyértelműen T. Zalánra vezethető vissza, hiszen az eddig felderített második generációs villantók mind a vele eltöltött huzamosabb idő után kezdik a szimptómákat mutatni. Ki ne hallott volna már olyan nőkről, akik riadtan észlelték, hogy párjuk hirtelen megváltozott, egyszerre shoppingolni, szépítkezni kezdett? Bizony, sokszor nem is sejtenénk, hogy Z. keze van a dologban. Elég csak N. Edvárdra gondolni, aki ikrény egyszerű gyermekeként kezdte, majd eljutott arra a szintre, hogy amellett, hogy a campuson közlekedve egy folyamatos amplitúdó jellemezte mozgását, egy idő után már álló helyzetben is folyamatosan forgatta terebélyes felsőtestét, hogy lehetőleg minden irányból jó rálátás eshessék rá.

Az egyik "áldozat", aki a fénykép kedvéért most fölhagyott a rá egyébként igencsak jellemző giroszkopikus torzómozgással.

Vagy gondoljunk csak Z. jelenlegi szobatársára, Harmath. P. Sándorra, aki nemrég alapította meg a villantók szakadár izraelita csoportját, „Judeo-bjuti” néven. Mint a föntiekből is látszik, a villantók szociális, szobatársi kollektívákban élnek, vagyontárgyaik rousseau-i megosztásában, vagyis előszeretettel csereberélik egymás között dekoratívabb ruháikat, valamint az egyik akkor használja a másik parfümjét, amikor éppen nem szégyelli (és általában akkor nem szégyelli, amikor a másik nem tartózkodik a szobában). 

A villantásnak jelenleg csak tüneti kezelése van, az viszont nem hatásos. Megfigyeléseim szerint az alany a legapróbb provokációra (Zacsi, banyek, már megint magad nézed?) is ellenséges magatartás tanúsít és nagy erőkkel magyarázni kezd (Csak azt néztem, hogy jól áll-e az ingem a szekrényben), és onnantól megb*szta a kutya az egész kezelést.Csak remélni tudom, hogy a jövőben többet tudok meg erről a szubkultúráról, és megoldást találhatok erre a fiatalokat fenyegető félelmetes rákfenére.

 Köszönjük, kedves Pál Balázs villantológus, jó volt. Főleg az alliteráció a végén.

Pékf*sza, 2009. Július 11.