Az elkövetkezendő nyaralós élménybeszámoló a sarudos bejegyzés mintájára több részletben fog megjelenni. Most persze lehetne héhelózni, hogy a példaként felhozott beszámoló is csúnyán félbemaradt, de nem érdemes, mert ez a dolgok lefolyásán úgysem változtatna semmit. Inkább tessék örülni, hogy van újra poszt, és ha nekem lehet hinni (márpedig miért is ne lehetne?), akkor lesz még egy pár ehhez hasonló. Szóval hülyeinget kigombolni, szandálokat beizzítani, hasat dülleszteni, mert: "Nyaralunk, b*sszátokmeg". Megint.

Augusztus utolsó hetében került megrendezésre a Pázmány Bölcsészkarának gólyatábora, ezúttal Siófokon, és jó volt. Legalábbis én így hallottam, mert mi nem oda mentünk.

Hanem Berekfürdőre. Arra a Berekfürdőre, ami hogy-hogy nem, pont ebben az időpontban adott otthont a XIV. Országos Nyugdíjas Művészeti Fesztiválnak. Tehát amíg Edvárd és Harmath úr a gólyacsajok feszes seggeit stírölték, mi lógó mellek, szottyadt zacskók és viszeres lábak között töltöttük (átvitt értelemben, persze) a nyár utolsó napjait. Ez persze nem feltétlenül baj, de azért nem is igazán öröm. Szerencsére Pisti albérlője (aki rossz nyelvek szerint az öccse is) most nem nyaralt velünk, és nem akart lelkes grínpíszesként minden, a parton napozó terebélyesebb asszonyságot visszatuszkolni a vízbe, továbbá nem molesztálta a környék bőrfejűit sem. Na de kezdjük az egészet az elejéről!

Pázmány Gólyatábor 2009. Legalábbis szerintem ilyen lehetett, mivel Katona Marci még mindig nem küldött nekem képeket róla, szóval a késésért most ő tehető felelőssé.

XVI. Nyugdíjasfesztivál, Berekfürdő. A két kép között számos apró eltérés van, amit mi a saját bőrünkön tapasztaltunk. Persze ezt is csak átvitt értelemben...

Csütörtökön indultunk el Egerből a „Nagykunság aranyere aranyára” azzal az alig titkolt szándékkal, hogy nyaralni fogunk, idén már sokadjára. Előtte nekem még be kellett ugranom az egri Shopzeus (reklám!) üzletébe, posztert venni az egyik ismerősömnek. Szerintem abban a boltban élő embert is ritkán látnak, olyanokat, mint mi, meg aztán pláne. A monitorok felett rémült tekintetek cikáztak, melyeknek kereszttüzében főleg Attilaművészúr állott, aki kopasz ugyan, de ez akkor alig látszott a (jobb szó híjján) „fején” viselt szalmakalaptól, de igazán csak hawaii ingje és a nyakában madzagon viselt bádogbögréje ordította róla, hogy most kéremalásan nyaralni megy. A posztert megkaptuk, és kábé olyan látványosan távoztunk, mint ahogyan megérkeztünk. Szerintem a Shopzeusnál sokan mondtak föl aznap. A posztert én úgy jelentettem be nyaralótársaimnak, hogy „néger gyerekek fürdenek rajta”, ami Istvánnak annyira megragadta a fantáziáját, hogy nyaralásunk teljes időtartama alatt ki akarta bontani a tekercset, vagy legalábbis a végeire szerelt funkció nélküli sószórót kipiszkálni. Utólag kiderült, hogy a gyerekek nem négerek, hanem csak mocskos fehérek, és ez nem rasszista elszólás volt, hanem tényleg igen szutykos gyerkőcök játszódnak rajt.

Az úton odafelé kellemes iszogatás, majd üdvrivalgás a 150, majd 160 km/h-s (kilométeróra, sebesség, höhh!)  utazósebesség elérésénél. Érkezés, szeszek gyors kipakolása, irány a strand! Na, ekkor szembesültünk a Nyugdíjasfeszt tényével. Döbbenet, kínos csend. Végül is elfogadtuk a helyzetet, elvégre a sok tata és mama alighanem életükben utoljára jött nyaralni, továbbá vigasztaltuk magunkat, hogy szombatra csak kihal végelgyengülésben az üdülők fele. Ugyanakkor szeretnék megkérni minden ismerőst, hogy ha tudják, hogy hol rendezik meg jövőre a „Biszex és Leszbikus Diáklányok Exhibicionista Baráti Találkozóját”, az szóljon, mert akkor inkább oda mennénk. Szerencsére még az odaúton beszereztünk egy gumilabdát (Atti eredetileg egy snassz sárga szirszart akart venni, de végül is egy sokkal férfiasabb, metálrózsaszín Barbies labda mellett döntöttünk), így adta magát a hárman-ötöt, négyen-hatot (Lásd: „Sarud-magyar” szótár, régebbről) jellegű aszketikus elfoglaltság, amellyel az elkövetkező napok során égethettük magunkat, bőrileg és átvitt értelemben is. Mindehhez a zenei aláfestést a Duna televíziló (ki)érdemes(ült) vendégművésze szolgáltatta, aki a színpadról nyomta a tuti nótákat a rendkívül fegyelmezett nyugdíjasoknak (pogó nem volt). Egy darabig mi is tűrtük, de a „Berekfürdő induló” című indulót már nem hallgattuk végig, inkább kimentünk vacsorázni, meg szolidan italozni mértéktartó részegedéssel. A mértéktartó jelen esetben azt jelenti, hogy az este általunk telefonon zaklatott ismerősök felére emlékszem, meg írtam is smset, sokat. Továbbá benyomultunk egy helyi kocsmába, ahol a zenegépből és magunkból jelentős mennyiségű Deák Billt csiholtunk ki, a mi nagy, a vendéglátós kevésbé nagy örömére. Másnap megtudtuk, miért. Az este más említésre méltó nem történt, hacsak az nem, hogy valamikor az éjszaka közepén felkeltem pisálni, és a faház kijáratát mindenáron a konyhában akartam keresni, ami csak azért érdekes, mert a háznak mindössze egy ajtaja volt, az meg nem ott. Én az esetre nem különösebben emlékszem, de a szemtanúk állítása szerint tüchtigül neki is álltam tálcákat és asztalokat pakolászni, hátha a hőn áhított kijárat valahol azok mögött rejtezik. Az álmából felriasztott Romángergő torkát ekkor hagyta el egy idegbeteg kutyaidomár stílusában a „Micsinááász?” kifejezés, ami hamar nyaralásunk mottójává vált.