"Az Aldi vásárlóinak nagy megelégedésükre szolgál, hogy egyes helyeken már láthatatlan metróval közelíthetik meg kedvenc üzletüket."
Már az irodában közröhej tárgyává váltam, amikor időnként megjelentem meseszalvétába csomagolt aldis disznósajttal és más, hasonlóan minőségi termékekkel. Viszonyom a labanc diszkontáruházzal nem volt teljesen felhőtlen, de a kollégiumhoz való közelsége miatt igen gyakran vásároltam ott, s nem is véletlenül: az Aldi termékei mind a mai napig tudnak meglepetést okozni nekem. A napokban vásárolt "tej" ugyanis olyan viselkedést tanusított, amit eddig tapasztalni nem volt szerencsém. Ha emlékeztek, a boldog békeidőkben a tej zacskóban termett (vagy nagyritkán kétliteres műanyagpalackban, ha Ilus ángyo a fejésből nekünk is juttatott némi kóstolót). Ez a tej az intenzív hűtés ellenére is romlani kezdett három nap után, előbb savanyodott, majd csomósodott, végül ki lehetett adni Cirminek, esetleg bűntudatunkat azzal elnyomva, hogy a macskák biztos úgyse érzik a savanyú ízt (az édeset ugyanis állítólag tényleg nem). Nem így az általam vásárolt ausztro-germán italféle, ami rövid halmazállapot-ingadozás után olyan stádiumba került, hogy némi nehézség árán önteni még lehetett, de az embernek az a meggyőződése támadt, hogy biztos van ennek a "tejnek" valami felezési ideje, és már csak pár óra, s vízre meg valami fehér porfélére bomlik, praktikusabb esetben magával emésztve a dobozt is - vagy netán engem.
A labancok firnyákosan furmányos elgondolását bizonyítja az ugyancsak szombaton vásárolt ún. "vérnarancs" fantázianevű gyümölcskombináció is. Lehet, hogy alapvetően bennem van a hiba, hogy rendelkezek bizonyos prekoncepciókkal, mondhatni előítéletekkel a vérnarancs mibenlétéről, de tény, hogy az általam vásárolt kilós csomagból mindössze egy gyümölcs belseje mutatott hellyel-közzel olyan színelváltozásokat, amire az ember esetleg felvonhassa a szemöldökét, hogy mi a lónyál ezitten, hé. A többi sima narancs. Pont. Ilyenkor lehet arra gondolni, hogy a március 14-én vásárolt narancs vértelenségével az Aldi személyzete valójában a forradalom közelgő ünnepének áhított vértelenségét kívánta így szimbolizálni,de nekem van egy olyan érzésem, hogy ezek a sunyi labancok csak át akartak b*szarintani.
A kettősségnek hasonló érzése buzgott fel bennem a hétvégén, mikoris az egyetem lelkészének, bizonyos Balázs atyinak papi rezidenciáján jártam, aholis áhitattal telt csodálkozással böngésztem az atya házikönyvtárát, majd videógyűjteményét. XVI Benedek, Drogprevenciós előadások, A Passió... csak hogy néhányat említsek meg a videópolcon sorakozó filmremekek első sorából. Az ember ilyenkor elismerően csettint, hogy ez ám a dedikáció, elhivatottság és szakmai érdeklődés ideális elegye. Aztán benéz a második sorba, ahol az Ace Ventura II és Brájen élete mellett a Leopárd Kommandó bújik meg nagy álszerényen. A filmnek van ilyen trélere is, amiben már benne van minden, amire egy jóérzésű nézőnek szüksége lehet: robajló fegyverek, minden ok nélkül felrobbanó helikopterek, acélos német tekintetek, és gonoszul néző gonoszok, akik a film végére biztos meghalnak, úgy kell nekik. Azért el tudom képzelni, hogy Balázs atyi egy jól végzett nap után -mikoris miséket celebrált, csecsemőket keresztelt meg és vétkeseknek nyújtott gyónás általi feloldozást- na, ekkor visszavonul a paplakba, besötíti a redőnyt, ajtajára kiteszi a "Ne zavarj!" táblát, és tettük súlyával tisztában lévő bűnösök csalfa mosolyával belöki a videjóba az olasz-NDKs B-kategóriás akciófilmipar e remekét, s arra gondol:
Leopárd Kommandó. Mert megérdemlem.
