Sokan tudni vélik, hogy mi, férfiak érzéketlen ösztönlények vagyunk. Hiba. A következő történet minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy mi is érző, törékeny lelkek vagyunk, akiket legyűrhetnek néha az emóciók gigászi hullámi. Történt ugyanis, hogy Zalánnak névnapja volt, mármint a sajátja, bár testvérbátyja előszeretettel hasonlítja Putyinhoz, apja pedig legalább már egy ízben lekurvázta, s ezek legalább olyan kifejező nevek, mint a Zalán, pedig azon lehet futni is, főleg télen, ha befagy.

Hol is lehetne jobban névnapot ünnepelni, mint a Jenőben, ahol adott minden ünneplési kellék, úgymint a mézesmálna (ami kifejezetten alkesz medvéknek készül) és cserkóalma (ami meg kifejezetten nem)? Az este folyamán volt szerencsénk Harmath ’Don Juan’ Pétert megfigyelni, ahogy mélyreható beszélgetést folytat szimultán két nőnemű egyeddel. A beszélgetés már csak azért is mélyreható volt, mert Peti a székén egyre mélyebbre süllyedt az idő múlásával, odáig, hogy tulajdonképpen csak a háta közepével ült, az alteste meg lefityegett az ülőalkalmatosságról, amin mi jót röhögtünk Zacsival a pultnál, gyakran kommentálva, hogy ez azért biztos kényelmetlen lehet. Pétert azonban láthatólag nem zavarta sem némileg komikus testhelyzete, sem pedig az, hogy rémült tekintetű hallgatósága időről-időre eltűnt – ő mindezektől függetlenül fejtette ki nézeteit a zuniverzumról.

Az est fénypontja azonban még csak ezután következett: miután visszaértünk a koliba, ünnepelt Zalánunk kitalálta, hogy ő még életében nem volt ennyire berúgva, s eme katarzis annyira túlcsordította érzelmi kapacitását, hogy férfias könnyekben tört ki, s „Jaj, de be vagyok rúgva!” felkiáltásokkal tarkítva körbesírta a szobát. Én ezt eleinte igen szórakoztatónak találtam,  Petit meg nem érdekelte a dolog, lévén hogy ágyba kerülése után fél perccel már aludt is, így arra sem emlékszik, hogy Zacsi bezuhant az ágy és szekrény között tátongó, mintegy tizenöt (!) centis szakadékba, majd nem tudott kimászni. Kilátástalan helyzete csak további keserűséget szült a tépázott idegzetű férfinak, aki a félig a szoba közepén elterülő Abyssban, félig pedig a kitartóan szuszogó Petin heverve újabb sírórohamot kapott. Ezt már én sem bírtam száraz szemekkel tovább, ezért elolvastam gyorsan a Tetemre hívást, ami különösen nagy hatással van rám, ha illuminált állapotban vagyok. Zacsi közben kihozta a partvist a WC-ből, majd a szoba legkülönbözőbb pontjain állt meg az eszközre támaszkodva, s ilyenkor könnyei arcát végigszántva gördültek le az eszköz hosszú nyelén, hogy örökre elvesszenek a sörték sűrű sötét erdejében. Képzelitek.

 A lényeg tehát az, hogy mi Zacskóval a világ valamennyi kínját átérezve sírtunk egymás ellen, lelkünk remegett a kimondhatatlan létbizonytalanságban, taknyunk erős egybefolyást mutatott nyálunkkal, s mint az Emberi Fájdalom két ónix szobra (lásd: Ismeretlen szobrász – Síró faszi partvissal) álltunk a Kilátástalanság Apokaliptikus Könnyzivatarában, miközben Peti aludott.

Na jó, rá lehet, hogy mégis igaz, amit a férfiúi érzéketlenségről mondanak.