"Tuti Sunák" rovatunkban ma a Pázmány Gólyalányait és a a berekfürdői "Reumatics" pompom-csoport és csirkefarhát fun club néhány tagját vetjük össze. Az előbbiek talán egy árnyalatnyival csinosabbak, de az utóbbiak védelmében szól, hogy ők már lehet, hogy nem is élnek, lévén a kép 2005-ös... Most szemét vagyok, ugye?
Az utolsó fél nap Berekfürdőn viszonylag eseménytelenül telhetett volna el, ha Pisti a wc-zések megkönnyítésére beszerzett Karcagi Szuperinfóban nem akad rá a -sőt, inkább A Romafesztiválra. Már akkor gyanús volt, amikor a reggeli kakilásról még a szokásosnál is szélesebben mosolyogva jött vissza, és noha kezdetben gondolhattuk, hogy biztos csak nagyot alkotott, István minket is meglepve indítványozta, hogy menjünk Karcagra. Mire a strandra kimentünk, már egy kisebb dalt is komponált a mehetnékjéből, de Romángergő valahogy nagyon ellene volt a dolognak. A napi rendes fejelgetés célja ekkor négyen-hetet volt, és kijelentettük, hogy ha megvan, megyünk. Ez a kihívás Gergőn kívül mindenkit revitalizált, és István, aki szerint ez hülye játék és rendszerint inkább a partról néz (le) bennünket, most egy romabálozhatnékos fehérbálna elszántságával vetette magát a Barbies labda után. Közben persze röpködtek a hülyébbnél hülyébb poénok, hogy vajon illik-e ott a gasztro-bemutatón cigánypecsenyét kérni füstösen, hogy vigyünk-e ajándékba ötven méter rézkábelt, meg hasonlók. A hatás nem maradt el: hét. Az eufória küszöbén Gergő kijelentette, hogy ő csak akkor visz le minket, ha nyolcat csinálunk, ráadásul úgy, hogy a győztes labdamenetben mindenki lefejeli Barbiet.
Na, itt álljunk meg egy pillanatra. Négyen-nyolcat. Ez, a mi, Einstein-i relativitás szerinti világunkban fizikai képtelenség. Sarudon az öten-hatottal szenvedtünk egyszer valami három órán keresztül, úgy hogy eleinte nagyon meleg volt a vízben, utána meg nagyon nem, mindenki hót idegesen, arcán a kétségbeesés torz grimaszával várta, hogy végre vége legyen ennek a csoportos sportszopásnak, és csak mikorra már mi voltunk az utolsó fürdővendégek, akkor hoztuk össze Attilával valahogy nagy keservesen, amit fáradt agyunk elsőre föl sem tudott fogni. Szóval ennek fényében a négyen-nyolcat úgy, hogy mindenki beleérjen, na, az egyszerűen lehetetlen, főleg úgy, hogy Gergő rendre elszabotálta a labdameneteket, valahányszor hozzá került a plasztiktündér képével díszített démoni gumilabda. Pedig Karcag ekkorra már a vágyaink földjévé vált, ez volt a véres verejtékünkért járó Szép Új Világ, a tejjel mézzel folyó Kánaán.
És lássátok, feleim, szümtükkel, itt bontakozik ki az emberi Akarat és Szellem minden korlátot leGyőző nagysága. Mert csak a Romabál iránti olthatatlan vágy képes lerombolni a viszontagságok kőből és rézből épített falait. Négyen. Nyolcat. Ezzel nem lehet vitatkozni. Mentünk Karcagra.
Most a hepiend kellene, hogy következzen, hogy a romaparádé pedig jó volt, sok csudát láttunk, s jókat nevettünk. Hát egy f*szt. Fél Karcagot bejártuk, és az istennek sem találtuk meg a rohadt romabulit. Szerintem nincs igazság a Földön. Hazafelé ugyan láttunk romákat, akik ha ugyan nem is fesztiváloztak, de láthatóan jól érezték magukat, azért az akkor sem ugyanaz. Így élményeink olyan foghíjasak maradnak, mint a tegnap déli Joshi Bharat vendégei, akiknek igen szép belátás nyílott egészen a garatjukig, mert nem nagyon volt olyan rágószervük, amely a kutató pillantásoknak gátat szabott volna - és mint kiderült, ezen állapotot jórészt egymásnak idézték elő.
Így megy ez.
