Paliblog

Kedves H5-ösök!

Szeretettel megkérnélek titeket arra, hogy a jövőben ne piszkáljátok Kis Zoltán Dánielt, jelenlegi Tagotokat, egykori Elnökötöket azzel, hogy Veszprémben belehányt egy hűtőbe (bizony ám, ez történt, ha valaki nem tudta volna, Zoli belehányt egy mit sem sejtő hűtőbe, ahogy itt már említésre került.) Vegyetek példát rólam, és kezeljétek tapintatosan ezt az ifjúkori botlását. Ne piszkáljátok ezért, sem pedig azért, mert picsogós punciként hozzám jár panaszkodni az egyébként teljesen tárgyilagos és méltán népszerű cikkem révén szerzett ismert hírhedtsége miatt (mert ez is megtörtént ám, csak erről még nincs cikk). Ha azonban szívetekben melegséggel gondoltok Zoltánunk életének ezen (szerintem végtelenül mókás) epizódjára, van módja annak, hogy a múltat lehelletfinom módon, sértődés nélkül felidézzétek (vegyetek példát a Halálos Fegyver 4. című filmről, amikor az eggyik főszereplő rosszínészt bírják nosztalgiázásra társai egy falragasz segítségével. Minden nap.)

Addigis nem ártana beszerezni a hűtőtőkre egy számzáras bicikliláncot, amit legalábbis részegen nehéz kinyitni (a jővőbeli malőröket elkerülendő). Vagy legalábbis tegyetek rá valami hasonló jelet:

Edvárdom már régebben rámutatott, hogy akinek nevét én ezen oldalakon klaviatúrára veszem, annak bizony ez ritkán jó, vagyis az említettek jóhíre, már ha volt is egyáltalán, bizony csorbát szenved. Persze Edy nem ilyen körülményes kifinomultsággal fogalmazta meg mondandóját, hanem valahogy úgy, hogy "mindig csak szopacc", de ez közlendőjének igazságtartamán nem változtat. Úgyhogy ma kísérletképpen kedveset írok. El lehet dönteni, hogy jobb-e ez így.

Markáns arcvonások, átható tekintet. Ha Edvárd a magyar Brad Pitt, akkor Péter pedig alighanem a hazai Jude Law. Jude. Érted...?

Ma egy különleges fiatalembert szeretnék bemutatni nektek, akit talán már ismerhettek is valamelyest, akár a való életből, akár a blogról. Harmath Péter Sándorról van szó, akit az elmúlt években kedvtelésből tartottam kollégiumi szobámban, vagy annak környékén. Sokan tudni vélik, hogy zsidó. Mások hallották már, hogy két anyja van.Megint mások szerint van benne egy kis Elvis Costellós beütés.  A fönt említett feltételezések történetesen mind egy szálig igazak, de a mostani cikk a kisebb igazságtartamú tévhiteket hivatott eloszlatni..

„Ki ez a kis cérnametélt?” kérdezhetitek joggal, ha meglátjátok őt, amint hátIzsákját cipelve shalomozik hallgatótársai között. Nos, Ő az én nagyra becsült Péter barátom, akinél judeálisabb szobatársat kívánni sem lehetne. Sajnos vallása miatt sokan lenézik őt, de szerencsére Péter orrhosszal jár az őt fitymálók előtt. Szilárd, megingathatatlan zsideológiájú jellem, aki ritkán hagyja magát bármire is sábeszélni. Épp ezért nyitott szemmel jár a világban, ő már kisgyermekként tudta, hogy a gyereket nem a gója hozza, hanem az apukája és a hanukája „hozza össze”. Barátságos személyisége bármilyen társaságban shalomképessé teszi, legtöbbször azonban csak a Jenőben kóserezik ismerőseivel. De ne gondolja senki, hogy csak a szellem embere ő, mert tudatosan edzi testét is: gyakran látni, hogy Nike márkájú (Just Jew It!) szabadidőruhájában indul kocogni a Tóra (vagy ha oda nem, hát a T. O.-ra). Munkájában is kitartó és szorgalmas, csak ritkán megy sabbathságra, de barátaival még ekkor is tartja a kapcsolatot a Windows Live Mesügger segítségével. Mindig is érdekelte a média világa, már gyermekkorában is áhitatos szemekkel ült le a család Zsideoton típusú televíziója elé, hogy az akkoriban igen népszerű „Ötödölő” c. metélkedőt megnézhesse, Héber Barna műsorvezetésével – ilyenkor, bizony, zengett is a lakás Péter önfeledt „Júde jó!” kiáltásaitól. A TV iránti szeretete a mai napig megmaradt, és mindig izgalommal várja, hogy mikor indít valamelyik kereskedelmi csatorna egy újabb izraelity-t, mert azok legalább olyan eseménydúsak, mint kedvenc akciófilmje, a Kohn Air. S hogy mit hoz a jövő? Sokan mondják, egy bölcsész diplomával nem lehet bejutni Jehova, de Péterünk elszánt és kitartó: élete vágya, hogy pilóta és rabbi legyen, hogy felvehesse a „Repülő Metélő” művésznevet."

Ez pedig a reklám helye: a napokban Ancsa burkoltan (höhh) célzott rá, hogy reklámozhatnám a blogját az enyémen, vagyis az általa futtatott ún. Kelta Körséta imígyen profitálna a Paliblog érthető és kiérdemelt népszerűségéből. Fondorlatos terv, nemdebár? Ancsa mondta azt is, hogy felőle lehet negatív reklám is, mert a lényeg csak az, hogy legyen, de én tudom azt, amit ő nem: ha negatívan reklámoznék, akkor az bizony negatív lenne, és lenne belőle sértődés, harag, durculás. Ezért maradjunk a hagyományos reklámnál, miszerint van Ancsának egy blogja, ami a keltákokról szól, akik majdnem ugyanazok, mint az angolok, csak még régebbről. Ja, mivel alapvetően rádióműsor támogatására specializálódott blogféle, így hanganyagok vannak rajta, így jó annak, aki lusta olvasni (mondjuk akkor nem tudom, hogy jutott el idáig).

Mivel az írott reklámoknál (mint az előbbi, meg mint ez is mindjárt) az ember hiába megy ki pisálni, az werbung attól még nem lesz kevesebb, kihasználnám az alkalmat, hogy a nagyérdemű olvasóság figyelmébe ajánljak még egy blogterméket, nevezetesen Szabinám oldalát.Róla azt érdemes, sőt, kell tudni, hogy amikor éppen nem ribancozom le (vagyis az esetek kb. 50%-ában), nos akkor Ő életem értelme. Ésszel, szívvel, és teheccségel ír, ugyanakkor a kaki említését következetesen kerüli, vagyis ritkábban vicces, mint én. Művészi világlátás, szépérzék, fájdalomtudat viszont van, így aki az irodalomnak nemcsak altesti régióit kívánja megtapasztalni (nem mintha azzal bármi baj lenne, sőt, igenis kell az ilyen, abüdösszencségit!), annak ezt is érdemes.

Ha azt mondom, a következő versnek Hani Eszti az ihletője, nos, azt bizony nehéz bóknak venni. Hadd magyarázzam meg: hanibanim a múltkor kifejtette, hogy a blogon egyre gyakrabban tűnik fel a kaki valamilyen kontextusban, ergo: írásom az alpári, altesti régiókba tolódik. Védekezésül mindössze azt tudtam felhozni, hogy az olvasóküzünség ezt várja el, és én csak új köntösbe öltöztetem a cirkusz és kenyér fogalmát. De a kritika kétségkívül értő és találó volt, én pedig egy kompromisszumos válaszlépésre szántam magam: a szépirodalom és a kaki házasítására egyetlen grandiózus versmű keretein belül, ami az utóbbi idők talán leghosszabb verstermése, és talán nem kell részleteznem, hol, s milyen körülmények közt kaptam rá ihletet. Szerintem benne van minden, ami egy jó versnek védjegye: szeretet, fájdalom, kirekesztés; élénk, színdús képiség; morális útmutatás. Lehet, hogy elküldöm az Élet és Irodalomnak, csámcsogjanak rajta.

 Mellesleg lehet, hogy túlságosan belebonyolódtam a témába, mert a múltkor a rádióban hallottam egy reklámot valami újfajta szoláriumról, melynek lényege a "csokicső". Nos, én ez utóbbiról megint csak a kaksira asszociáltam, főleg, miután egy élveteg női hang többször is elismételte a szlogent "Öt perc, és elmész... barnán", amit én úgy értelmeztem, hogy ha az ember dolga végeztével veszi észre, hogy nincs papír a legkisebb helyiségben, akkor csakugyan barnán kell onnan távoznia, és mindezt persze a csokicső miatt. Egy szó, mint szász: ez intő jel, hogy a közelmúltban csakugyan túl sokat foglalkoztam az anyagcserével, de mostantól más lesz. A témát ejtettem, pottyantottam, vagy ahogy az angolék mondják, "got it out of the system". Mostantól csak akkor gondolok ilyesmire, ha muszáj lesz. Vers.

 Óda a kakimhoz

Nem is olyan rég még táplálék valál
S araszoltál lassan nyelőcsövem falán
Le gyomromnak tágas sav-medencéjébe,
Hol enzimim bontottak zsírra, fehérjére.
S most, tortúrád végén már nem is vagy magad:
Úgy hívnak csak, bélsár, netán salakanyag.

Miért a székletnek balga száműzése?
Nyelvünkben miért csak a rossz osztályrésze?
Mert ha néha félek, azt modják rám, "fosok"
Ez pedig, lássátok, nem túl kedves dolog.
S ha valami kapcsán nem fog el izgalom,
Miért mondjátok rám, hogy "még le se sz*rom"?
De a "kaki" szó, ha gyermek ajkán csattan
Olyannyira tiszta, szűzi és ártatlan.
Nincs oly édesanya, ki ettől dühvel remeg
Mondván azt, hogy "Baszki, hogy besz*rt a gyerek!"

Hiszen a béllepény annyira sokszínű
Lehet kemény, nyúlós, vagy főzelék-szerű.
Gyorsabban futhat át rajtad, mint gondolat,
Ilyenkor gatyódon sötét nyoma marad.
Máskor napokig is elidőzik benned,
S áhitattal várod, hadd kelljen már menned.

Ha kiválsz belőlem, oly gyakran jó nekem,
Persze néha fájsz is, s éretted könnyezem.
Beleimet járva sorsod iszamos éj,
Talán te is várod, végre a fénybe érj,
S hogy átadd magad morajló örvénynek,
Szilaj vad haboknak, amikor öblítek.
Ki tudja, merre visz vad vizek végzete,
S útvesztő csatornák bűz-teljes rendszere?
Tán eljutsz majd oda, mi vágyaid záloga,
Ahová elvágyik minden fekália.
S millió társad közt, kit összehord a sors
Te is egy mély, barna, szép álomba csukolsz.
Körülötted társid hullámzó masszája,
Ki tudná már, kinek ki volt a gazdája?

Pozsgás arcú kislány pottyantotta-e ki,
Ki az ürítésnek pírongva fog neki?
Ki a wécén ülve imádkozik sután,
Hogy ha pukizna ő, ne hallja senki tán?
Vagy bús  sarki boltos e kakszinak szülője,
S sűrű nyögések közt búvott ki belőle?
Azé tán miniszter, övé talán pápa...
Nem tudja ezt senki, hagyjuk a picsába.

Mert a kanálisban egyenlő mindenki,
Nincs egy, a többinél bármiben jobb kaki.
A trutyi-rendszerben nincs is semmi hiba:
Szarból van itt, kérem, a demokrácia

 Ajánlott irodalom

Kedves Olvasó! A következő sorokat fennhangon, Vangelis "A paradicsom meghódítása" c. számával aládúdolva (tam-tata-tam-tata-tamtamtam) olvasd föl magadnak, olyan fimelőzetesesen:

2009 öszén... lehullanak a tabuk... a szépirodalom összecsap a pogány ízléstelenséggel... a XXI. század (de alighanem a XX.-é is) legfekalofilabb versében... a kaki, ahogy eddig még sosem láttuk...

Néhány szó azoktól, akik már olvasták a költeményt:
"Kinyomtattam, azóta mindig nálam van. Ki tudja, még kellhet a papír, aham." -Elvis Presley (vagy Costello)
"Excrementum, extremo, exitus" - (K*rvára rámjött a f*sás, kimentem!) Julius Caesar
"Dániában a helyzet változatlan"- Hamlet, dán királyfi (Zsolnai Gyuri szerint eredeti nevén Kierkegaard)
"Baszki, ez azé' durva!!!" - Charles Baudelaire
"Holy crap!!!" - Az igencsak meglepett XVI, Benedek pápa
"Noha kultúránk a széklettel kapcsolatos irodalmat alpárinak és említésre nem méltónak találja, valójában szerves anyagok körforgása maga az élet, így létjogosultságuk a művészetben elvitathatatlan. Eme mű végre méltó helyére emeli az ürülék szimbolikáját." - Takács "Sz*rházi" Pityu, szippantó kezelő-helyettes.

Hamarosan... A szokott helyen... itt.

 Hakuna Matata!

Németh Edvárdról sok mindent el lehet mondani (én például szoktam is), de egy erénye elvitathatatlan: kiváló érzéke van a kifinomult, minőségi pornóhoz, amit rendszerint a Szopóálarc vagy a Puruttya oldalakról tölt le. Valahol ez szerintem Királyandris öröksége, aki ugyan mostanság próbálja a Jobbik oldalát mutatni, de azért mi még emlékszünk a boldog kollégiumi évekre, amikor a „*Balázspali* (a csillagok közötti rész szabadon behelyettesíthető bárkivel, akivel ő valaha is köszönő viszonyba került), gyere föl, olyat mutatok, hogy besz*rsz!” – féle mondatok valamiféle apokaliptikus ízléstelenségnek voltak előfutárai.

De térjünk vissza Edyre, végül is ő volt az, aki ráakadt például a világháló valamely sötét, lucskos zugában a „George Clooney” fantázianevű kisfilmre, ahol egy, az arcát nem vállaló férfiember turkász csuklóig magában. Szintén Edy volt, aki egy napon síri hangon bejelentette, hogy kábé vége a világnak, és nem lesz többé már madárcsicser, mert a fent nevezett művet eltávolították a szennyoldalról, jaj. (Aki most Edy lelki békéjéért és szellemi fejlődéséért aggódna, ne tegye: a kallódó rövidfilm azóta meglett, és hősünk alighanem le is tőtötte, hogy mindég kéznél legyen, okulására az ifjabb koroknak.) Ezért van az, hogy ha egy tetszőleges témájú beszélgetésben a sármos filmszínész neve fel talál merülni, akaratlanul is kaján vigyorba torzul az ábrázatunk.

Szintén melák exxomszédom a felfedezője a „Hakuna Matata” rövidfilmnek, amiről én már megtekintése előtt is sokat hallottam. A művészi kiindulópontja a videó fordulatos tevékenységének az, hogy egy megintcsak arcnélküli hapsi (ki tudja, talán az, aki a George Clooney-ban is domborított?) töcsköli nagy erőkkel az Oroszlánkirály című diznis rajzfilm Pumba nevű varacskosdisznajának jobb sorsra érdemes plüss-mását, és teszi mindezt a film eredeti betétdalára. Egy pár hete részesültem én is a kétes kegyben, hogy megtekinthettem Edynél az említett zenés produkciót, ám a performansznak volt egy meglepetésvendége. Komáromi István, akiről e blog hasábjain már esett szó, amikor ez az aljadék kis szószos mocsoláda ellopta a kajámat, szóval a dal első pár taktusa után Isti berobbant hozzánk, hogy hűdejó, lájonking! Istiről tudni érdemes ugyanis, hogy minden, de minden egyes rohadt diznis dalbetétnek tudja ám a szövegét, meg szokta is azokat órahosszat hallgatni és önnön torkúlag kísérni, mint ahogyan ezt minden valamirevaló, tökös férfi teszi (ez itt ironikus volt, nagyon). Isti gyermeteg lelkesedéssel várta, hogy a képernyőn csakugyan a könig der löwen (sváb a lelkem, és már az is marad) jóarc hősei fognak az élet szépségiről danolni, erre azzal szembesült, hogy egy szőrmók manus inzultálja hátulról a varacskos disznó való világbeli manifesztációját. Csak elképzelni tudom a lelki törést, amit eme eseménysor okozhatott nála, és gyanús, hogy Zoli ágyában keresett menedéket, mert ezek a szószosok összebújnak ám, ha éppen nincs jobb dolguk, és így hódolnak a férfibarátságnak, ami azért gáz, mi ilyet Zalánékkal csak a Taxidermia c. film megtekintése alkalmábul csináltunk, igaz, akkor hárman.

 A fent említett dolgok csakcsupán azért érdekesek jelenleg, mert a napokban bizony varacskos disznóval álmodtam. Meg Pistivel. Meg egy kicsit Csokival is az Üvegtigrisből, de úgy, hogy voltaképpen ő volt a varacskos disznó, vagy valami ilyesmi. Szex nem volt, viszont a varacskos disznó egyszer csak kijelentette, hogy most rájött a cifrafosás, amitől a többi állat (akik félig rajzfilm-, félig pedig plüss figurák voltak) pánikszerűen menekülni kezdett, és a szoba sarkában, egy kupacban keresett menedéket. A Csoki/Pumba féle disznóállat pedig bezárkózott a wécébe, és fosott is, mégpedig zenei aláfestéssel, az Iron Maiden Wasted Years című számának in- és outrójának jellegzetes riffjére (tudjátok, az, emelyik úgy szól, hogy tin-dörödön-tin-dörödön-tin-dörödön-tin-dörödön-tin-tin), ami avatatlan fülnek úgy tűnhetett, hogy az csak a számnak a vége, én viszont már álmomban is kiszúrtam, hogy valójában az elejét és a végét ollózták össze valakik, akik, számomra ismeretlen okból úgy ítélték meg, hogy ez az ideális zenei aláfestés egy szaporán ürítő varacskos disznóhoz. Én sem igazán értettem, elhihetitek.

Ja, éés hogy Pisti (ezúttal az enyém) hogy került a képbe? Hát úgy, hogy az álmomat megelőző este kérdőre vont ENGEM az utolsó kommentező kapcsán, hogy ki volt az, aki VELE annak idején Trabanttal járt óvodába, deríccsem ki, jöjjek rá, nyomozzak bele, mert neki ugyan tippje van, de az nem tuti. Úgyhogy ezúton is megkérném a hozzászólót, hogy fedje fel kilétét, mert különben Pisti sértődött lesz, és sokat iszik, tehát pont úgy fog viselkedni, mint egyébként.

Vas a feje, fa a lába, táncol az ember markába'. Mi az?

Jelen híradás a közelmúlt fejleményeit tárgyalja, ömlesztve. Kezdjük ott, hogy mostanság Pesten lakom, albérletbe, ami jó. Bár már elég sokan ígértek látogatást, valójában még egy kedves ismerősöm sem tolta ki ide az ábrázatát, hogy megnézze, mennyire döfi helyen vagyunk. Ha valaki ezen az égbekiáltó arcátlanságon felháborodva mégis fel akarna keresni, az a Nyugati és az Oktogon között nyíló Szondi utcában teheti meg ezt.

 Mivel melót még mindig nem sikerült találnom, így van időm már amúgy is acélos testem az emberi teljesítőképességet meghaladóan edzeni, nevezetesen elkezdtem dzsúdózni. Aki ismer, az tudja, hogy már eddig is pusztakezes gyilkológép (ez még nem utalás a Kalapács koncertre, bár lehetne) hírében álltam, de mostanság még annál is veszélyesebb vagyok, mint ahogy ezt én mondom. Létezésem különösen a celebvilágra jelent fenyegetést, a múltkor ugyanis rájöttem, hogy előszeretettel ártok hazánk hírességeinek. Ezt a rossz szokásomat még az egri középkori piacon vettem fel, amikor is egyik este szekuritis megbízást kaptunk a hagyományos jónépet-szórakoztassátok-hülye-ruhákban feladatkör mellé. A dolgunk az volt, hogy a Dobó tér hátulja felől érkező vendégeket eltereljük a piac másik vége felé, mert ott pénzért lehetett bemenni a rendezvényre, és a rendezők valamiért ezt szerették volna elérni. A dolgok egész jól mentek mindaddig, amíg egyszer csak meg nem jelent Pierrot, hogy be lehet-é itten menni. Nekem ettől rögtön izzadni kezdett a tenyerem, és meg is mondottam neki, hogy „Ez nem művészbejáró, öcsisajt. Mennyé’ vissza a megasztárba önjelölt Zámbójimmyket zsűrizni, bohócgyerek!”, vagy legalábbis valami ilyesmit. Az, hogy így megfutamítottam a nagy embert még nagyobb büszkeséggel töltött el azután, hogy megtudtuk, hogy a szervezők letettek a belépős ötletről, és simán engedhettünk volna be boldogot, bulldogtalant.

De kanyarodjunk vissza a dzsúdóhoz, mert ottan meg a Fenyőiván került összetűzésbe velem. Persze rögtön láttam a szemében csillogó rémületet, amikor összekerült velem, s a rémület jeges keze szorította össze kicsi szívét, az én némileg melegebb kezem meg a torkát. A dologról elég annyit, hogy Iván azóta nem jár edzésre, szerintem nem nehéz kitalálni, miért. Pedig én már elképzeltem, hogy a lányok az albiban vériszamos gímet (ez a karateruha, te kis míveletlen) sulykolják, és mosófáik csattogása közben ámulattal hallgatják legújabb celeb-leszámolással kapcsolatos történetemet.

A már emlegetett Kalapáccsal kapcsolatban: tegnap meg koncerten voltam ám, méghozzá a Wigwamban, ami teljesen jó hely lenne, ha nem kinn a p*csában helyezkedne el (a * itt nemegynlő e-vel). Van ott minden, ami szem-szájnak ingere, a csinos iker-pultoslányok például mindkét kategóriába beletartoztak. Ismerkedtem is velük, hogy én is ikrek vagyok, csak ez rajtam nem látszik, de a jópofis udvarlásomba belerondított egy nem feltétlenül józan faszi, aki meg volt győződve róla, hogy én Schultz Emil színész vagyok, és amikor a lányoknak is elkezdte ezt bizonygatni, meg követelte, hogy az autógrammomért adjanak sört, akkor azért elkomorodott csillogó tekintetük. Emil Schultz a wiki szerint egyébként germán bokszoló volt még a 60-as években, így a megoldáshoz nem kerültünk közelebb. Közelebb került hozzám viszont a Wigwam (szerintem) legtoxikáltabb vendége, akinek komoly navigációs és egyensúlyvesztési problémát jelentett, ha egy lépésnyire eltávolodott a pulttól. Az illuminált fiatalember előbb kifejtette azon nézetét, hogy atomot kellene dobni a holdra, majd teljes emócionális összeomlást szenvedett, és elcsukló hangon közölte velem többször, hogy az a baj, hogy nála van a zacskó. Bizonyításul elő is vett egy gyűrött reklámszatyrot a zsebéből, amitől én még ugyan nem láttam át teljes mértékben a problémát, de azért egyetértettem, hogy ez azért elég rossz ómen. Az Ómen ennek ellenére egyáltalán nem volt rossz, sőt, ami jó tőlük, azt mind játszották, nevükhöz méltóan vitték a súlyt, meg rám bízták magukat, még akkor is, amikor a csillaguk hívta őket. Akinek nem esett volna le, hogy most frappánsan a számcímeiket szőttem mondatba, annak elmondanám, hogy de. A Kalapács szintén jóféle volt, bár kezdődő náthámnak a szanaszéjjel ordibált torkom aligha tesz jót. Szóval a koncerthalom sahár volt, és hajnal négykor megviselten, de metálban gazdagon szálltam fel valami éjszakai buszra.

És ezzel el is érkeztünk a mai bejegyzés utolsó lényegesebb pontjához. A buszon ugyanis – mivel annyira Budán még nem ismerem ki magam – segítséget szándékoztam kérni az egyik utastól. Ki is választottam egy idősebb bács… izé, csókolom. Hátszóval. Azt értettem én, hogy az erősen festett szemhéjjak és a rúzs a női mivoltot voltak hivatottak hangsúlyozni, de a prominens arc- és orrszőrzet, és az erőteljes kockafej valahogy más irányba terelték képzetemet. El is vonultam inkább a busz hátuljába mindezen elmélkedni, ahol viszont az éjszakai biztonsági szolgálatis nemi hovatartozása ejtett zavarba. A fülbevalók és az arcvonások ugyan asszonyállatot sejttettek a láthatósági mellény mélyén, a tarkó irányába taktikai visszavonulót tartó hajhatár viszont a rusztikusan férfias vonásokat hozta előtérbe. A transzikkal így megpakolt transzportációs eszközről leszállva azon kezdtem morfondírozni, hogy miért látok mostanság ilyen gyakran nemileg be-nem-sorolható egyéneket (tudniillik a múltkoriban ugyanis láttam egy Szabinára hátulról hasonlító nőfélét, aki igen férfihangon köhögött, és közbe egy másik pasi ölelgette, aki viszont lehet, hogy a csaja volt az előbbinek).

Ekkor szültem meg elméletemet a nemek fúziójáról: az elmúlt évezredek evolúciója során a férfi és női gender nem hogy eltávolodott volna egymástól, hanem éppen hogy kezdenek egybefolyni. Talán csak évek kérdése, hogy megjelenjenek a hímnős emberi lények (mondjuk az éti csigák mintájára), akik rendelkezni fognak mind férfi, mind női jellemvonásokkal. Ami azt jelenti, hogy egyedei kifestett arccal mennek ki a Fradi-MTK meccsre, ahol teli torokból sopánkodnak, hogy a sok falábú mezéből milyen nehéz lesz majd kiszedni a fűfoltokat; valamint akik beleőrülnek a dilemmába, hogy most fel, vagy lehajtsák-e a WC ülőkét.

"Tuti Sunák" rovatunkban ma a Pázmány Gólyalányait és a a berekfürdői "Reumatics" pompom-csoport és csirkefarhát fun club néhány tagját vetjük össze. Az előbbiek talán egy árnyalatnyival csinosabbak, de az utóbbiak védelmében szól, hogy ők már lehet, hogy nem is élnek, lévén a kép 2005-ös... Most szemét vagyok, ugye?

Az utolsó fél nap Berekfürdőn viszonylag eseménytelenül telhetett volna el, ha Pisti a wc-zések megkönnyítésére beszerzett Karcagi Szuperinfóban nem akad rá a -sőt, inkább A Romafesztiválra. Már akkor gyanús volt, amikor a reggeli kakilásról még a szokásosnál is szélesebben mosolyogva jött vissza, és noha kezdetben gondolhattuk, hogy biztos csak nagyot alkotott, István minket is meglepve indítványozta, hogy menjünk Karcagra. Mire a strandra kimentünk, már egy kisebb dalt is komponált a mehetnékjéből, de Romángergő valahogy nagyon ellene volt a dolognak. A napi rendes fejelgetés célja ekkor négyen-hetet volt, és kijelentettük, hogy ha megvan, megyünk. Ez a kihívás Gergőn kívül mindenkit revitalizált, és István, aki szerint ez hülye játék és rendszerint inkább a partról néz (le) bennünket, most egy romabálozhatnékos fehérbálna elszántságával vetette magát a Barbies labda után. Közben persze röpködtek a hülyébbnél hülyébb poénok, hogy vajon illik-e ott a gasztro-bemutatón cigánypecsenyét kérni füstösen, hogy vigyünk-e ajándékba ötven méter rézkábelt, meg hasonlók. A hatás nem maradt el: hét. Az eufória küszöbén Gergő kijelentette, hogy ő csak akkor visz le minket, ha nyolcat csinálunk, ráadásul úgy, hogy a győztes labdamenetben mindenki lefejeli Barbiet.

Na, itt álljunk meg egy pillanatra. Négyen-nyolcat. Ez, a mi, Einstein-i relativitás szerinti világunkban fizikai képtelenség. Sarudon az öten-hatottal szenvedtünk egyszer valami három órán keresztül, úgy hogy eleinte nagyon meleg volt a vízben, utána meg nagyon nem, mindenki hót idegesen, arcán a kétségbeesés torz grimaszával várta, hogy végre vége legyen ennek a csoportos sportszopásnak, és csak mikorra már mi voltunk az utolsó fürdővendégek, akkor hoztuk össze Attilával valahogy nagy keservesen, amit fáradt agyunk elsőre föl sem tudott fogni. Szóval ennek fényében a négyen-nyolcat úgy, hogy mindenki beleérjen, na, az egyszerűen lehetetlen, főleg úgy, hogy Gergő rendre elszabotálta a labdameneteket, valahányszor hozzá került a plasztiktündér képével díszített démoni gumilabda. Pedig Karcag ekkorra már a vágyaink földjévé vált, ez volt a véres verejtékünkért járó Szép Új Világ, a tejjel mézzel folyó Kánaán.

És lássátok, feleim, szümtükkel, itt bontakozik ki az emberi Akarat és Szellem minden korlátot leGyőző nagysága. Mert csak a Romabál iránti olthatatlan vágy képes lerombolni a viszontagságok kőből és rézből épített falait. Négyen. Nyolcat. Ezzel nem lehet vitatkozni. Mentünk Karcagra.

Most a hepiend kellene, hogy következzen, hogy a romaparádé pedig jó volt, sok csudát láttunk, s jókat nevettünk. Hát egy f*szt. Fél Karcagot bejártuk, és az istennek sem találtuk meg a rohadt romabulit. Szerintem nincs igazság a Földön. Hazafelé ugyan láttunk romákat, akik ha ugyan nem is fesztiváloztak, de láthatóan jól érezték magukat, azért az akkor sem ugyanaz. Így élményeink olyan foghíjasak maradnak, mint a tegnap déli Joshi Bharat vendégei, akiknek igen szép belátás nyílott egészen a garatjukig, mert nem nagyon volt olyan rágószervük, amely a kutató pillantásoknak gátat szabott volna - és mint kiderült, ezen állapotot jórészt egymásnak idézték elő.

Így megy ez.

 Kanyarodjunk vissza a nyaralós témára, mert tudom, hogy valahol mindenkit mélységesen izgat, hogy hogyan is teltek nyarunk utolsó napjai. Ja, és kép most nincs.

Másnap persze Gergő volt az, aki kora hajnalban indult fokhagymás lángosért, idejekorán kiverve az álmot mindenki szeméből. Reggeli persze csak másfél órával később lett, mert a lángososoknak valamivel több eszük van, mint a Romángergőnek (ez mondjuk nem nagy kunszt), így nem nyitnak addig, amíg a Napocska első sugarai nem csiklandozzák a köldökszűrüket. A reggelihez majd mindenki Pisti házi készítésű, szibériai italkülönlegességét fogyasztotta, főként azért, mert a kissé túlbuzgó mixerművész minden más italféleségét kiöntött előlünk. A „Kvász” nevezetű italról elég annyit tudni, hogy egy felpessedt limonádé ízével és állagával bír, felszínén pedig püffedt vizihullák módjára úszkálnak a jobb sorsra érdemes mazsolaszemek, gondolom, az esztétikai hatás fokozása érdekében. Délelőtt regenerálódás, ebédre (értsd: délután négyre) tojásos lecsó készítése, közben kézügyesség és kreativitás fejlesztő gyakorlatok sörös dobozokkal (célbadobás szemetesbe, hangosan, a többi táborozó nagy örömére). Valahol olvastam, hogy a kutyák, ha figyelemre vágynak, enyhe harapással ingerlik gazdáikat. István a nap folyamán rájött, hogy érdemes rám figyelni, ha nem akarja, hogy -mellőzöttségemet orvosolandó- a legváratlanabb pillanatokban harapjak belé, amit esetleg félreértelmezhetnek a TV szobában összegyűlt focirajongók. Mert bizony mondom néktek, feleim, este futballtot néztünk, egy szerényebb mikrosütő nagyságú szellemképes tévén. Kopaszművészúr ugyanis beharangozta, hogy „Fúöcsém, szuperkupa, azanemsemmi, majd iszunk minden gólnál, mer’ gólzápor, az lesz, berúgunk, fúöcsém!”.

Lelkesedésben nálunk sem volt hiány, hisz pár éve egy vb-meccset néztünk ugyanott, és már akkor is lelkesen szurkoltam Sevcsenkónak (aki sajnos a pálya közelében sem volt, lévén szó asszem Spanyol-Portugál meccsről). Nos, aki látta a szuperkupát, az tudja, hogy alighanem az évszázad legszarabb sporteseményét követhettük figyelemmel, ahol a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy hátha lesz képhiba a következő percben, de nem lett. Kilencven kemény percen keresztül untuk magunkat halálra, miközben az Unicumos üveg incselkedően röhögött ránk az asztalról (na jó, félidőben azért csaltunk). A hosszabbítást már nem vártuk meg, inkább irány az éjszaka, ahol állítólag fergeteges retróparty volt folyamatban. Igen, volt, mert mire kiértünk, már a helyi „dolgozó nők” és munkáltatóik pörögtek a tuctucra, ami láthatóan jobban bejött a pultosjánynak, mint a mi óbégatásunk az előző este. Én addig azt képzeltem, hogy az éjszaka királyai tuningolt verdákon repesztenek, dübörgő mélynyomókkal és alvázra szerelt neoncsövekkel, de nem. Biciklivel, apám! Jó tudni, hogy Berekfürdőn a helyi nehézfiúk ilyen környezettudatosak, még ha félnek is tőlem (ez utóbbi ellen nem tudok mit tenni, sajnálom). Így viszonylag korán indultunk vissza a táborba, de ahhoz nem elég korán, hogy ne lopjunk virágot az egyik vendéglő elől. Pontosabban csak Attila meg én vettünk részt a gaz (haha! Érted? Gaz!) bűntényben, mert Pisti szabadkozott, hogy neki már pirusza (sic!) van egy tujalopási ügy miatt, tudniillik pár éve meglovasított Győrben egy ilyen növényt és egy fél század rendőrt vezényeltek ki rá. Visszaúton azért morfondíroztunk erősen, hogy egy cserép muskátlival hogyan tudnánk természetes módon, feltűnés nélkül besétálni a főbejáraton, de félelmeink alaptalanok voltak. Sehogy. A porta zárva, a portás alszik, és b*szik arra, hogy fáradt virágtolvajok szeretnének nyugovóra térni. Így ritka akrobatikus mozdulatokkal átmásztuk a kerítést, meg kíméletesen áthajítottuk lágyszárú túszunkat is, és beosontunk kempingbe, már ha osonásnak lehet nevezni azt, hogy teljes erőből röhögünk. A muskátlit egyébiránt Romángergőnek szántuk, aki nem jött ki velünk szórakozni, inkább bezárkózott a házba egy pár köteg dvd-vel, amelyek között, igen, ott figyelt az „Afro Puncik” akárhanyadik epizódja is (szerintem ő enélkül már a közértbe sem megy le). Gergő úr, a két lábon járó szaporító  rendvédelmi szerv ugyanakkor nem örült az ebül szerzett muskátlinak, a hálátlan döge. Aznap este csak Pistinek volt pisálós kalandja, de mivel rajta kívül senki más nem emlékszik rá, így az nem is érdekes.

Folyt. Köv.