Van, aki forog a napra, és van, aki lopja azt. Így megy ez.

Nem mindennapi bűntényre ébredtek ma a piliscsabai Szent Lujza (ezzel a névvel röhejes) Fiúkollégium lakói. Feltehetőleg az előző nap késő esti óráiban a büntetett elő- és hitéletű  K. István taksonyi lakos előre megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel ellopta a köztiszteletben álló és sokak által méltán istenített, mellesleg kora ellenére továbbra is fantasztikusan kinéző és ellenállhatatlan P. Balázs (aki mellesleg nemrég ünnepelte 25. születésnapját, amiért legyen még jó neki sokáig!) által becsületes, vérverítékes munka árán beszerzett T. (mint Túró) Rudolfok egyikét. A gyalázatos bűntett vérlázítóan pofátlan és leköpdösnivaló elkövetője tette mindezt ráadásul annak teljes tudatában, hogy a mindig nagylelkű és filantróp (ez azt jelenti, hogy emberbarát) P. Balázs a fent említett Rudolfokkal nehéz sorsú, Komplex Pedagógia-Pszichológia Szigorlaton (közismertebben: PePszin) senyvedő kollégáinak akart örömet szerezni.

 (Itt még ezen sorok sokat tapasztalt írójának is könnybe lábadtak a szemei, részben a gaztett igazságtalanságán elkeseredve, részben azért, mert a foglalkozását tekintve szobazsidó H. Péter éppen az imént szellentett egyet szintén sokat tapasztalt orra alá.)

Hogy magyarázatot kapjunk erre az égbekiáltó embertelenségre, felkerestük K. István édesanyját, aki vonakodva bár, de interjút adott lapunknak. Elmondása szerint István már gyermekkorában mutatta a kleptománia bizonyos tüneteit (pl. az „Ali baba és a 40 rabló” c. mesében nem a nevesített címszereplővel azonosult), de ekkor a szülők még bíztak benne, hogy majd kinövi.

„ Amikor aztán óvodás lett, némi aggodalomra adott okot, hogy Pityuka rögtön a lopótököt választotta jeléül.  Pár hét múlva Magdi néni, az óvodapedagógus felkeresett, hogy Pityuli lopja a homokot. Már korábban is akart szólni, de akkor még úgy gondolta, hogy egy pár piros vödröcske nem a világ, de a tétlenségén felbátorodott Pityinkó aznap reggel már három billenős „Zil”teherautóval jelent meg a homokozó előtt.” – meséli a megrendült anya. Mit tehetnék? Megértően bólogatok, de azért megkérem a hölgyet, hogy lehetőleg ne becézgesse ezt a mocsadék ruditolvajt, mert mindjárt hányok.

„Azt hiszem, kamaszkorában pecsételődött meg végleg a sorsa. Rossz társaságba keveredett, talán szipuzott és drogozott is. Gyakran jött haza részegen Tankcsapda számokat énekelve. Ha jól emlékszem, a Lopott könyvek volt a kedvence. Ekkor már tudtam, hogy a vérében van a rossz.”

A hölgy kétségtelenül ráhibázott. Antropológusok által igazolt tény, hogy a svábok az őskor óta gyűjtögető/rablógazdálkodásra rendezkedtek be. A sváb törzseknél mind a mai napig teljesen elfogadott szokás, hogy a családfők éjszaka indulnak fosztogató portyákra, melynek célja, hogy tejet és tejtermékeket zsákmányoljanak a környező törzsek hűtőszekrényeiből.

„Én tudom legjobban hogy milyen, de értse meg, mégiscsak a fiam! Vagy lányom. Vagy mittudomén, majd eldönti. Nézze, most is a kedvenc ételét csinálom neki!” – fakad ki az anya, majd lopva (ez valami családi szokás lehet) oldalra pislant a sütőre, ahol saslik készül. (Ez a köznapi nevén rablóhús – a szerk.)

Kifogytam a kérdésekből. Szótlanul ülök halkan sírdogáló nővel szemben egy darabig, pedig érzem, hogy mondanom kellene valamit. „Hol van most István?”- kérdezem végül.

„Elment moziba. Valami amerikai filmet néz. A Tolvajtempót.”  

Pékf*sza, 2009 06 17.

Bjorn (Pali Arts, 2009) Rotling, színesceruza, valami egyetemi papír hátulja.

Végéhez ért a Bjorn-saga (ejtsd: szaga). Ilyenkor szokás levonni a tanulságokat, számot vetni az olvasottakkal, meg gratulálni az írónak, hogy hűdefainvoltez.

okat tapasztalt és világlátott emberként tért haza, ahol apja halálhíre fogadta. Bekövetkezett az, amit már sokan sejteni véltek: Olaf egy, a szokásosnál is másnaposabb reggelen véletlenül egy hím rozmárt próbált megfejni, ami igen egyértelműen adta az öreg tudtára a nemtetszését. Bjorn szinte semmit nem örökölt. Apja ugyanis az elmúlt években gyakran és nagy összegekben fogadott az akkoriban igen népszerű szamárfuttató versenyeken, s idült alkoholizmusából és veleszületett hülyeségéből adódóan mindig a pálya mellett felállított fűrészbakot tette meg tétre – helyre- befutóra, így hét évnyi kemény sportfogadás alatt mindössze két győzelmet tudott felmutatni (ez viszont egy hosszú történet, majd máskor). Így történt, hogy Bjorn Gaerhialm Helsingor, Csatakos Olaf fia mindössze egy kedvezményes heringkölcsönzésre jogosító kupont, egy megviselt Vejnemöjnen-összes kötetet (amivel atyja a priccs lötyögő lábát támasztotta ki), valamint egy Hrothgar nevű, nemzetszocialista eszméket valló fókát örökölt.

jorn ekkor döntött úgy, hogy maga is családot alapít, ha Odin is így akarja. Leánykérési szándékával fölkereste hát az egyik szomszédos falu legszebb asszonyállatát, „Terebélyes Brümhildát”. A leány apja viszont nem osztotta hősünk lelkesedését, s rámutatott, hogy Bjorn legutolsó megjelenése a falujukban a lakosság rohamos csökkenésével volt összefüggésbe hozható, s így a házasságot legalábbis elképzelhetetlennek találja. Bjornt azonban nem olyan fából faragták, mint akit az atyai szigor ilyen zord megnyilvánulásai el tudnák tántorítani céljától.. Hitt benne, hogy az Asgardiak kegyelméből a frigy igenis létre jöhet, csak egy kicsit akarni kell. Leendő apósa még azon az éjjelen el talált halálozni, Bjorn pedig sikeresen szöktette meg Brümhilda jelentős részét (a lány egyik füle és néhány egyébként is laza foga a szülői házban maradt, ugyanis az apja teteme fölött akadékoskodó újdonsült arát Bjornnek kellett néhány nyugtató szóval lecsillapítania). Ezután viszont már semmi sem állhatott a fiatalok boldogságának útjába. Csodás három napot töltöttek együtt, mielőtt Bjorn elcserélte Brümhildát a súlyának megfelelő sörmennyiségre –ami a hölgyike testi adottságait figyelembe véve igen jó üzlet volt. A következő nap már hajóra szállt, vitorlát bontott, s hősünk,eme nyughatatlan, szilaj ifjú újra nekivágott a nagyvilágnak.

 jorn Gaerhialm Helsingor holléte jelenleg ismeretlen. Állítólag olyan, mint az északi szél: mindig úton van, senki sem örül érkezésének, és rendszerint bárhol jár, magával visz valami értéket. Igazából csak a nyomait vélik időnként felfedezni a világ dolgaiban járatos bölcsek. Izlandon spontán kihalt néhány kisebb falu, Normandiában új, eddig ismeretlen nemi betegség terjed futótűzként, Észak-Afrika partjainál pedig a helyi férfiak panaszaitól hangos vidék, mivel asszonyaik rendre adnak életet hóbőrű, ám vörös szőrrel sűrűn borított gyermekeknek – a bölcsek ilyenkor komoran maguk elé meredve Bjorn nevét mormolják. Pár hónapja a grönlandi fókák erősen elkezdtek radikalizálódni – ugyanezen bölcsek szerint alighanem Hrothgar uszonya lehet a dologban.

Ma a vikingregény harmadik, befejező részének kellett volna felkerülnie. Mivel azonban Harmath Péter Sándor megfeledkezett az én saját két dolgos kezem által rajzolt illusztráció beszkenneléséről, így őt kell leköpdösni a hiányosság miatt. Helyette itt van ez:

A Brown Cow Company egy része. érdemes megfigyelni a kép spontán szimmetriáját, ami úgy válik nyilvánvalóvá, ha a monitort az oldalára állítjuk. Vagy úgy, ha megdöntjük a fejünket oldalra, de szerintem a monitoros megoldás viccesebb.

Múlt hétvégén Veszprémbe látogatott az egyetem angol tanszékének drámacsoportja, a Brown Cow Company (Barna Tehén Színtársulat). Az évente megrendezésre kerülő Angolnnyelvű Drámafesztiválnak idén először adott helyet Veszprém a már hagyományosnak számító Debrecen helyett, s bár a fesztivál a pénzhiány miatt némileg szerényebb keretek között zajlott le, ez az előadások színvonalán és a csapatok lelkesedésén mit sem változtatott. Egyetemünk csapata kiváló eredményeket ért el, a „Tehenek” elhozták a legjobb produkciónak, a legjobb darabnak és az idén debütáló „legjobb beszélt angolnak” járó díjakat, Császár Zita pedig a legjobb női mellékszereplő címet nyerte el. Csapatunknak ez az esemény kiváló lehetőséget biztosított arra, hogy szakértő zsűri előtt is bemutathassa a hónapok óta csiszolgatott „The Dining Room” című darabot, és hogy szorosabbra húzza kötelékeit mind a csapattagok között, mind más egyetemek hasonló drámacsoportjaival. Vasárnap délután a Brown Cows kissé megfáradtan ugyan, de tapasztalatokban és élményekben bővelkedve térhettek haza, ahol is a büszke családtagok és a jól megérdemelt pihenés várta őket. Szép volt, bocik, így tovább, avagy stílszerűen: Go Cows!

Na. Most pedig szeretném nyomatékosan megkérni Zoli anyukáját, hogy ezt a bejegyzést ne olvassa tovább. Innentől már nem lesz semmi érdekes, humoros, vagy éppen az emberiség épülését szolgáló információ. Tényleg. Továbbá Zoli is nagyon szomorú és csalódott lenne, ha Ön az alábbi sorokat is elolvasná. Véleményem szerint egyetlen magára adó szülő sem tenné ki gyermekét efféle megrázkódtatásnak. Megértését előre is köszönöm!

Elnézést a közjátékért. A fönti élménybeszámoló informatív, választékos nyelvezetű, pozitív hangvételű, és valljuk be (Antal Zsolt után szabadon): szar is. Az efféle firkálmányok eddig sem férhettek meg a Pékf*sza profilja által szabott magas színvonalával, és a jövőben sem fognak. Éppen ezért a fenti írás csak azért került fel a blogra, hogy kontrasztba kerüljön a Pékf*sza olvasói által megszokott és elvárt nagy relevanciájú, szórakoztató és tényfeltáró írásokkal, mint amilyen a következő is, e!

Botrány!

Tehéncsorda dúlta fel Veszprémet!

A magát csak Brown Cow Company-nak nevező csürhe (nomen est omen) szállta meg múlt héten Veszprém festői városát. Az úgymond kulturális társaság elméletileg az Angolnyelvű Drámafesztiválra érkezett, de útjukat csak pusztulás, káosz és asszonyjaj kísérte. A Bronco(w)-k már érkezésük első óráiban sikerrel tették tönkre az (egyébként kurvadrága) Központi Kollégium egyik telefonkészülékét: Cs. Zita, feldühödvén azon, hogy rajta kívül mindenki tud a kollégium belső rendszerét használva a szomszédos szobákba telefonálni, nemes egyszerűséggel kihúzta a falból az engedetlen eszközt. A hiperokos programozható masina nyilván meglepődött ezen a kőkorszaki problémakezelésen, mert onnantól kezdve csak kétségbeesetten sípolt és passzvördöt meg kódokat kért. Egy sípolással/pötyögéssel töltött negyed óra után Cs. Zita „Jéééé, mikróóóó!” felkiáltással inkább a konyhai alkalmatosságnak szentelte figyelmét. Lapzártáig nem érkezett hír arról, hogy a sütő működőképes állapotban van-e.

Elb*sztam a telefont, jejj! - örvendezik a Best Supporting Actress

A Barna Tehenek művelődés jogcímen beültek a többi előadásra is, csak hogy legyen mit fikázni a szünetekben, majd előadták a saját darabjukat is, hogy nesze vazze, nézzétek. A veszprémi zsűri láthatólag annyira megrémült a barbár hordáktól, hogy még egy plusz díjat is külön kitaláltak a gulyának, bízva abban, hogy így némileg békésebben viseltetnek városuk iránt. A „Best Spoken English” a többi díjjal egyetemben csak olaj volt a tehenek tüzére, így a csorda a dicsőségtől megrészegülve nekivágott a veszprémi éjszakának másképpen is lerészegedni. Mint kiderült, Veszprémben is van ám kocsma, ahol árulnak szeszet, meg van okosgép (érintőképernyős, százasbedobálós játékautómata, ahol műveltségi kvízt lehet játszni, meg nyerni is), és mindezek kombinációja már elég egy kiadós Tehénbulihoz. Pedig ez eddig még semmise volt, feleim!

A jóképű fiatalember a kép előterében éppen azt magyarázza, hogy tettszett neki az előző darab. Andris csöndben sír.

A Pékf*sza hasábjain már beszámolt egy bizonyos személy (akit most nem nevezünk a nevén, hogy Zoli) tündökléséről és bukásáról, de hogy milyen mélyre süllyedt a hajdan konszolidált és jó modorú politikuspalánta, azt még mi sem sejtettük volna. A kollégiumba visszaérve ugyanis valami olyasmit alkotott, amiről beszélni sem illik, úgyhogy inkább egy képpel szeretném illusztrálni az ominózus esetet:

Ha valakinek még nem esett le, hogy miről van szó, az nézze meg az ide vonatkozó dokumentumfilm 0:39-től 0:45-ig terjedő részét.

A hűtőbe, érted? Pont abba, bele, noha attól rézsutosan felfele mintegy tíz centire volt egy mosogató is, ami -ezen sorok írójának tapasztalatai szerint is- a legjobb rókacsapda (nem kell letérdelni hozzá, és az öklendezés precíz művelete alatt a hát egészségesebb szöget zár be a nyakkal, mint ha a wc-t átölelve tennénk mindezt). A dolog pikantériájához hozzátartozik, hogy az érintett nem is emlékszik a műveletsorra (ágyból fel-hűtőt ki-rókát be-rókát ki-hűtőt be); szobatársa, a méltán meglepett Andris pedig egy női alakot látott a takarításnál segédkezni. Mivel a színtársulatból egy hölgy sem vállalta magára utólagosan a felelőséget a hajnali hűtőtakarításért, így két lehetőség maradt: vagy Szent Leokádia, a részeg baptisták patrónusa sietett segítségére -megidézésének módja: „Expecto Quatro-Rum!” (Négy rumot, de kurvagyorsan!) felkiáltással dugjuk le varázspálcánkat a torkunkba-, vagy a szintén ott elszállásolt debreceni lányok közül volt valaki okifetisiszta, s így kapva-kapott a kínálkozó alkalmon.

Másnap a tehenek hazavonultak, s még idejében letettek a veszprémi állatkert látogatásáról, félve attól, hogy némi képzettársítás (hideg, meg fehér) nyomán valaki telibehányta volna a jegesmedvéket. Jó volt.

(Látod, Ancsa, ez is ékesen bizonyítja, hogy a keresztények is lehetnek jó arcok, meg tudnak élni!)

Riporterünknek néha igen meleg helyzeteket kellett kiállania, hogy testközelből tudósíthasson a riportalanyról, aki szemmel láthatóan jobban élvezte a szitut.

Ezt meg csak azért, hogy legyen valami erotikus is a bejegyzésben.

Egy magára valamit is adó viking mindig naprakész és tájékozott.

zt követően azonban Bjorn nem találta helyét a világban. A pangás évei következtek. Mint annyi más fiatal abban az időben, Bjorn is a celluoid-alapú tudatmódosító drogok élvezőjévé és terjesztőjévé vált (ez abból állt, hogy erőteljesen fejbebaszták egymást egy méretesebb fadoronggal, ami eufórikus állapotot és audiovizuális hallucinációt idézett elő). Később barátaival megalapította a „Fenrir Fitymája” népdalkört, amit sokan a mai death-grindcore-trashmetál egyik meghatározó ősének tekintenek, továbbá Bjornt az említett szubkultúra egyik vezéregyéniségének, mert látszólag gond nélkül tudott egyszerre hörögni és erőszakot tenni a közönség lassabban menekülő tagjain.

változást Bjorn életébe egy „Kancsal Veleif” nevű hajóskapitány hozta meg. Veleif szárazföldi életének jelentős részét – hasonlóan a modern bölcsész egyetemistákhoz- kocsmákban töltötte, s itt akadt össze Bjornnel. A vén tengeri medve óriási hatással volt a fiatal férfira, aki már a következő napon megszökött otthonról és matróznak állt Veleif hajóján, az Oslo leghírhedtebb örömlányáról elnevezett „Rücskös Matildán”. Bjorn ezek után a világ legkülönbözőbb tájain fordult meg, ami részben köszönhető Kancsal Veleif forradalmi navigációs technikájának, amely szerint minden reggel abba az irányba kezdtek el hajózni, amelyik szemére Veleif éppen látott. (Kevesen tudják, hogy Kancsal Veleif tartja a „Körbe-körbe hajózás” Guiness világrekordját. Még kevesebben, hogy szintén ő a „Matrózai által legtöbbször hülyére vert hajóskapitány” cím büszke tulajdonosa.) Bjorn egy kellemes éjszakát töltött Lappföldön a lapp asszonyok módszeres inzultálásával, mindezt pocsolyarészegen, ami nem is olyan kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy ott egy éjszaka közel fél évig tart. Kalandozásai alatt vette fel a Helsingor utónevet, részben mert előkelő hangzásúnak ítélte, részben mert ebben a városban volt érvényben ellene a legtöbb elfogató parancs. Sajnos forrásaink erről az időszakról némileg hiányosak, mivel legalább két év teljesen kiesett Bjorn életéből, amit teljesen toxikált állapotban töltött el Skandinávia különböző részein, de a tény, hogy a környező országok ezen időszakot csak „A Nagy Világégés”-ként emlegetik, Bjorn intenzív történelemformáló szerepére engednek következtetni. Persze ezek az évek nem csak duhaj fosztogatással teltek. Az ifjú viking jelentős ismeretanyagra tett szert utazásai során, legfőképpen a szúró/vágó/ütőfegyverek használata terén. Sikeresen jogosítványt szerzett Knarr-ra (viking sárkányhajó), a vizsgabizottság életben maradt tagjai elismerően nyilatkoztak diplomáciai érzékéről is. Mivel vándorlásai során komoly jogi és büntetőjogi tapasztalatra tett szert (rendszerint valamilyen börtönben, vagy az aktuális ország hatóságai elől menekülve).

A következő (befejező) részből többek között NEM derül ki, hogy ki a hányattatott életű cselédlány igazi apja, hogy milyen sötét titkot rejteget a rendőrfelügyelő, és hogy Juanita valójában nem is vak, csak büdös a szája. Érdemes kivárni!

 Egy átlagos viking, aki átlagosan melegszívű viking fogadtatásban készül részesíteni vendégeit.

 A már beharangozott viking életrajz első része. Az életrajz szereplőinek bármilyen létező személlyel mutatott hasonlósága annak tudható be, hogy komoly kutatómunka előzte meg a művészienkonstruktív írási folyamatot.

Bjorn Gaerhialm Helsingor

jorn egy Glundubh nevű kis faluban látta meg a napvilágot. Apja, Olaf Gaerhialm, vagy ahogyan többen ismerik, „Csatakos Olaf” egy jól menő fókafarm tulajdonosa volt. Anyja, Geirmund háztartásbeli, aki bár ifjú korában állítólag igen kikapós leány és a környékbeli fosztogató törzsek kedvelt és készséges prédája volt, az idő múlásával egyre markánsabb arcvonásokra tett szert, olyannyira, hogy a források már csak mint Geirmundot, az „Emberfejű Asszonyt” emlegetik. Házasságuk későbbi éveiben a két fél már annyira hasonlított egymásra, hogy csak azért tudták megkülönböztetni őket, mert Giermund elkezdte fonni a szakállát, míg „Csatakos Olaf” sosem hitt a személyi higiéniának az efféle extrém megnyilvánulásaiban – bár ha azt vesszük, a többiben sem.

z ifjú Bjorn Gaerhialm gyermekkorának jelentős részét apja farmján töltötte. Az öreg Olaf nem kis megelégedésére az ifjonc korán elkezdett viking személyiségi jegyeket mutatni. Hamar nyilvánvalóvá vált az alkoholizmusra és a jó kedélyű népirtásra való hajlama, s Olafnak nemegyszer a büszkeség örömkönnyei csillogtak állandóan véreres szemeiben, miközben korbáccsal kergette fiát a fókaólak között. Ilyenkor kérges szívében az „atyai szeretet”-hez némiképpen hasonlatos érzés látszott felbuzogni, s hogy így meggyőződött arról, hogy Bjorn valóban vér az ő véréből, Geirmundot ezek után legtöbbször csak kézéllel verte, ami rendkívül nemes gesztus volt – legalábbis az ő karakterét figyelembe véve.

jorn azonban nem kívánt a fókabizniszben elhelyezkedni és továbbvinni a családi vállalkozást. Ennek oka lehetett kalandvágyó ifjú vére, továbbá a tény, hogy a fókaszar igen lapos, és ezért nehéz fölsöpörni. Ő másra, többre vágyott: kalandra, izgalomra, sikító szüzekre. Szerencséjére apját senki sem gyanúsította volna meg azzal, hogy valaha is becsületes volt, így üzletfelei között szép számmal akadtak olyan elvetemült, gátlástalan gazemberek (tengeri rablók, zsoldosok, házaló biztosítási ügynökök), akiktől inspirációt nyerhetett későbbi karrierjéhez. A fiatal Bjorn hosszú éjszakákat töltött a tábortűznél, hallgatva a messziföldről jött kalandorok meséit olyan kalandos tevékenységről, mint a portyázó fosztogatás, a vérbosszú, valamint a kettős könyvelésen alapuló fiktív adóbevallás. Ekkor már tudta: viking lesz, s nem csak származásilag, hanem főállásban is. A szilaj nomád harcost láthatták meg benne tanárai is, mert Bjorn félévi értesítőiben rendre máglyahalált vagy nyilvános lefejezést javasoltak a szülőknek a fiú magaviseleti problémáinak enyhítésére. Bjorn tanulmányi eredményei egyébiránt ígéretesek voltak: bár az alapvető műveltséghez kapcsolódó tárgyak nem különösebben keltették fel érdeklődését, a fakultatív Csonkolástan és Gyújtogatás órákon olyan kimagasló eredményeket ért el, hogy a tanári kar azon része, mely elmarasztalta a fiút apró-cseprő ki- és időnként meghágásai miatt, folyamatos cserére szorult. A túlélők idővel belátták, hogy az ifjú tehetség békén hagyása jár a lehető legkevesebb véráldozattal. Bjorn így sikeresen elballagott iskolájából, egy rendkívül megható beszéddel búcsúzva az intézménytől, melynek nyomán szem nem maradt szárazon (a rossz nyelvek szerint valójában csak a sebesültek és a elhunytak hozzátartozói sírtak).

Folyt. köv.

Az utolsó Zolis cikkre érkezett kommentek egyértelművé tették, hogy álmom beteljesült. Mindig is szerettem volna, ha az emberiség komolyan vesz engem. Amit csinálok. Amit írok. S ím, az általam szerzett/szerkesztett Pékf*sza közéleti és közérdekű folyóirat végre elérte a boldog emlékű Kacsa magazin hitelességét és elfogadottságát, s mára a (Jenőben) végzett reprezentatív (2 fős) felmérés résztvevőinek igen jelentős része az én lapomat tartja a legszavahihetőbb médiumnak. Köszönöm hát mindenkinek a támogatást!

Ennyit az önnyalásról. Stílszerűen a Munka Ünnepének másnapján került megrendezésre az érthetetlen okból Szent Lujzáról elnevezett fiúkollégiumban a Trollfest néven is ismeretes viking népünnepély. Az esemény szervezettségét és tradícionalitását jól jellemzi, hogy minden résztvevőnek egy saját maga kreálta és egyénileg illusztrált viking-életrajzzal kellett neveznie jó egy héttel az esemény előtt.

Szobazsidómmal izgatottan vártuk a Nagy Nap közeledtét, bár a rendezvény előtt pár nappal beszerzett ötven lityó sör látványa félelemmel vegyes ámulattal töltött el bennünket. Másodikán reggel csípős hideg köszöntötte a Trollfesztre érkező viking ifjakat és jányokat – alig tízegynéhány fok lehetett az érkezőket fogadó, Botond nevű technoviking mellbimbóinak tanúsága szerint. A szatírköpenyek iránt némi perverz vonzalmat érző házigazdának letett eskü után a vendégsereg felvonult a szervezők lakosztályába az ott előállított kávékülönlegességek elfogyasztásának céljából. Itt tudatosult bennem, hogy a Mária Terézia fantázianevű koktélt én belátható időn belül nem szeretném még egyszer elfogyasztani (a vállalkozó kedvűeknek a hozzávalók: csésze kávé, tejszínhab, díszcukor, valamint tisztességes mennyiségű házipálinka). A rövid ismerkedés után kezdetüket vették vikingpróbáló versenyszámok, melynek során én a Níðhöggr (a nordikus mitológia egyik sárkánya, te kis alulművelt) csapat színeiben mérhettem meg magam. A viking műveltségi vetélkedőn bizony mondom néktek, hogy jól szerepeltünk, mivel Harmath úrral az előző héten Edda-prózát olvastunk (ami címével ellentétben nem arról szól, hogyan kurvította el Patakiattesz a zenekarát). Az erőpróbán egyenesen diadalt arattam, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy én tettem meg a vizesvödörrel az udvar-vikingtanya távolságot háromszor, még úgy is, hogy a minden egyes fordulónál egyre nagylelkűbb házigazda egyre nagyobb mennyiségű pálinkát töltött ki „feles” néven. A sörivó versenyen a viadorok már kénytelenek voltak szembesülni a saját korlátaikkal, így közös megegyezés alapján nem ittuk hányásig magunkat (még), hanem megosztott első és második helyeken osztoztunk négyen.

 A bőséges viking lakoma után viszont pilledni látszott a társaság (vagy inkább a fogyasztott szesz tette? Ki tudná már megmondani?), így a délután bizonyos részei (esetemben kb. az öttől hét óráig terjedő időszak) a feledés homályába merült, így a beharangozott zenei vetélkedő úgy, ahogy van, kimaradt a repertoárból. A múlt ködébe vesző események felelevenítését szolgálja majd a hamarosan megjelenő „Trollfest DVD”, addig is viszont lehet izgulni, hogy csakugyan rókáztam-e valahol a Szent Lujza Kollégium udvarán. Tény viszont, hogy Petit estefelé egy igen barátságos úriember akarta kiinvitálni a benzinkútra, hogy „tejógyerekvagy, gyereigyunk”, ami –figyelembe véve az épületen belül fellelhető tetemes italmennyiséget- legalábbis gyanús és hátsó szándékokat sejtet. Én ellenben sokkal őszintébb és becsületesebb voltam, ennek ellenére egy bizonyos „valaki” visszautasította virtuálszexre való msn-es felkérésemet, ami azért rosszul esett. (Egyébként Szabó Orsolya Zsuzsannáról van szó, aki ott lakik, hogy Budakalász, Szegfű u.3, ha valaki szemrehányást szeretne tenni neki az udvariatlanságáért)

Ennyi elég is összefoglaló gyanánt, beszéljenek helyettem a képek!

Köszönjük néked, Ráko... izé, Holló-Vaskó úr! (A köpeny alatt nincs ám semmi!)

A "BOTI" fantázianevű ultramodern viking időjárásazonosító rendszer kifinomult érzékelőivel jelzi, hogy "dekurvahidegvan".

A műveltségi vetélkedőn ezt lehetett nyerni, meg sütőrumot. Kössz, ezért aztán tényleg megérte. (Megjegyzés: a szintenkön élő katolikus ifjak aktív hozzájárulásának hála egyébiránt hamar megcsappant a nyereményünk. Ezek zugivók, vazze!)

Minden arcon dacos elszántság és acélos akarat táncol. Ja, nem, ez nem az a kép.

Munkában megfáradt vikingek előadják a róluk elnevezett happeninget (spontán, tudatalatti performansz).

Valahogy így nézett ki a Trollfest 2009-ben. Jövőre a túlélőkkel ugyanitt?

Más. Dagadó kebellel kinyilatkoztatom vala, hogy díjnyertes (ezt olvasd el mégegyszer, mert bizony) novellám a blog hasábjain közlésre fog kerülni az elkövetkezendő napokban. Ez elsősorban azért jó, mert élvezetes, tanulságos, meg mert így legalább egy hétig nem kell semmi újat írnom, csak benyomni a folytatásokat, oszt' kalap. 

Sokan tudni vélik, hogy mi, férfiak érzéketlen ösztönlények vagyunk. Hiba. A következő történet minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy mi is érző, törékeny lelkek vagyunk, akiket legyűrhetnek néha az emóciók gigászi hullámi. Történt ugyanis, hogy Zalánnak névnapja volt, mármint a sajátja, bár testvérbátyja előszeretettel hasonlítja Putyinhoz, apja pedig legalább már egy ízben lekurvázta, s ezek legalább olyan kifejező nevek, mint a Zalán, pedig azon lehet futni is, főleg télen, ha befagy.

Hol is lehetne jobban névnapot ünnepelni, mint a Jenőben, ahol adott minden ünneplési kellék, úgymint a mézesmálna (ami kifejezetten alkesz medvéknek készül) és cserkóalma (ami meg kifejezetten nem)? Az este folyamán volt szerencsénk Harmath ’Don Juan’ Pétert megfigyelni, ahogy mélyreható beszélgetést folytat szimultán két nőnemű egyeddel. A beszélgetés már csak azért is mélyreható volt, mert Peti a székén egyre mélyebbre süllyedt az idő múlásával, odáig, hogy tulajdonképpen csak a háta közepével ült, az alteste meg lefityegett az ülőalkalmatosságról, amin mi jót röhögtünk Zacsival a pultnál, gyakran kommentálva, hogy ez azért biztos kényelmetlen lehet. Pétert azonban láthatólag nem zavarta sem némileg komikus testhelyzete, sem pedig az, hogy rémült tekintetű hallgatósága időről-időre eltűnt – ő mindezektől függetlenül fejtette ki nézeteit a zuniverzumról.

Az est fénypontja azonban még csak ezután következett: miután visszaértünk a koliba, ünnepelt Zalánunk kitalálta, hogy ő még életében nem volt ennyire berúgva, s eme katarzis annyira túlcsordította érzelmi kapacitását, hogy férfias könnyekben tört ki, s „Jaj, de be vagyok rúgva!” felkiáltásokkal tarkítva körbesírta a szobát. Én ezt eleinte igen szórakoztatónak találtam,  Petit meg nem érdekelte a dolog, lévén hogy ágyba kerülése után fél perccel már aludt is, így arra sem emlékszik, hogy Zacsi bezuhant az ágy és szekrény között tátongó, mintegy tizenöt (!) centis szakadékba, majd nem tudott kimászni. Kilátástalan helyzete csak további keserűséget szült a tépázott idegzetű férfinak, aki a félig a szoba közepén elterülő Abyssban, félig pedig a kitartóan szuszogó Petin heverve újabb sírórohamot kapott. Ezt már én sem bírtam száraz szemekkel tovább, ezért elolvastam gyorsan a Tetemre hívást, ami különösen nagy hatással van rám, ha illuminált állapotban vagyok. Zacsi közben kihozta a partvist a WC-ből, majd a szoba legkülönbözőbb pontjain állt meg az eszközre támaszkodva, s ilyenkor könnyei arcát végigszántva gördültek le az eszköz hosszú nyelén, hogy örökre elvesszenek a sörték sűrű sötét erdejében. Képzelitek.

 A lényeg tehát az, hogy mi Zacskóval a világ valamennyi kínját átérezve sírtunk egymás ellen, lelkünk remegett a kimondhatatlan létbizonytalanságban, taknyunk erős egybefolyást mutatott nyálunkkal, s mint az Emberi Fájdalom két ónix szobra (lásd: Ismeretlen szobrász – Síró faszi partvissal) álltunk a Kilátástalanság Apokaliptikus Könnyzivatarában, miközben Peti aludott.

Na jó, rá lehet, hogy mégis igaz, amit a férfiúi érzéketlenségről mondanak.

Üzenem mindazoknak, akik várják, hogy Zoltán kegyvesztettségén és el-elnöktelenedésén poénkodjak, hogy szégyelljék magukat, nagyon!Ez aljas, tiszteletlen és gonosz dolog lenne, amivel én még legalábbis egy hetet várok.

Addig is  itt van ez:

 Így készül a hímestojás

Mivel a húsvétot csak Edvárd tojásain keresztül érintettük, most következzen egy rövid beszámoló a húsvétomról (amivel tulajdonképpen csak a verset akarom felvezetni, de ti ezt nem tudjátok). Húsvét ezúttal Ostoros nevével vonható összefüggésbe, ahol is Romángergőnek van egy kétes hírű nyaralója, ahol mindenféle rusnya dolgok megestek már (bár az udvaron álló almafának alighanem jót tesz, hogy dévaj fiatalok önnön torkukkal trágyázzak néha a tövét). Szintén itt esett meg eccer, hogy miután Istváncimborámmal megrekedtünk az egyik italmérésben (mert a többiek mind hazamentek, pöcsök), kellemes órákat dartsoztunk át az ott dolgozó bizonyos Pongrácz Diánával, akinek én egy helyre verset is írtam (amit azóta is szeretnék viszontlátni, de Dia irigy, és nem adja). Ostoros tehát a poézis szempontjából előnyös adottságokkal bíró helység, mert most is költöttem verset Másikesztinek, aki ezek után képes volt nem megjelenni húsvétolni – bár mentségére legyen mondva, az ember alighanem ritkán vehet részt olyan kutyakiállításon, amit bombariadó szakajt félbe (biztos valami igazságtalanul kiejtetett uszkár vett így revansot). Még szerencse, hogy a névre szóló versekben a nevet ki lehet cserélni valami azzal azonos szótagszámú másik névre.

Istvánnal ketten vágtunk neki Ostoros zord utcáinak, és újfent bebizonyítottuk, hogy két pont között az einsteini univerzum törvényei szerint bár az egyenes a legrövidebb út, mi valószínűleg a legtöbb kocsma érintésével fogunk közlekedni. Viszontagságos és kimerítő utunk során azonban sok csodára leltünk, kiemelném például a Rákóczy (sic!) sört, aminek üvegén egy szimpatikus bajszos fiatalember mosolyog, akinek még a telefonszámát is megadják (1676-1735, biztos pesti a lelkem). Ízre inkább a szódára hajazott, biztos, mert a figyelmes serfőzők így akartak a húsvétra utalni termékükkel. Némi külső segítség hatására megérkeztünk célunkhoz, ahol játszhattunk a Sárika névre hallgató leánygyermek kire-gondolok-a-rusnya-lények-közül játékával, amit alapvetően tízéves felhasználóknak terveztek, így aztán mi ki is kaptunk mindig ellene (egymással meg döntetlent játsztunk vala). Volt továbbá improvizatív grillezés sok hagymával, mindezek ellenére a magát csak kölnivel locsoltató Ildi lett ez este végére a legbüdösebb, ezt bátran állíthatom – már csak azért is, mert ő nem olvassa a blogot.

Na, ennyit a körülményekről. Jöjjön a vers, mondhatni a költemény, amit ott egyszer sem tudtam normálisan elmondani, pedig józanul nem is nehéz. A csattanó érdekében csak szódával való locsoláshoz ajánljuk.

A nyúlnak húsvéthoz vajon mi a köze?

Nem tudja szerintem ezt még a Pisti se,

Pedig hát ő mérnök, azok meg okosak,

Kezükben jól áll a korsó, meg a konyak.

De mit is beszélek a szőrös mérnökről?

A húsvét másról szól: a gyönyörű nőkről,

Kiket mi szeretünk, s ők viszont minket,

Ezért tolerálják pacsuli kölninket.

Mert szent húsvét reggel, ki legény a talpán

Kiöltözik szépen, s elindul nagy nyalkán

Megönteni e szép, formás virágokat,

S fogadni cserébe hálás csókajaikat.

Mert ha hervadnának, jajj, hogy fájna fejünk –

Nélkületek, lyányok, gyötrelem életünk.

Ezért inkább öntünk. Adjatok most sok jót:

Mi a sört szeressük, meg a vizespólót.

François Villon! (Ha nem érted a szóviccet, nem a te hibád. De azért próbáld meg!)

Ma sem lesz új bejegyzés.  Ellenben tessék ezt hallgatni. Főleg1:52-től, amikor gitároznak (4:17nél meg pláne). Bár ha belegondolunk, végig gitároznak benne, szóval tárgytalan. Ja, ma Trollfest volt. Magyarázat később.